2.

Kacagnak a hitetlenek

Halad az ember-karaván.

Förgeteges, sohase képzelt útakon,

éjszakák rejtelmes viharain,

félelmeken és csodákon át.

Már-már azt hiszik, hogy álom,

megcsodálják, hogy vannak

s hallgatják a vaksötét éjszaka

fojtott, titkos nyögéseit.

A rémület mereszti fel szemét,

ha villámok vonala villan:

Soha ilyen iszonyatosnak

nem tetszett még a táj.

Mérhetetlen szakadék elől

anyáik könnyével az alján;

hátuk mögött a megrepedt bazalthegy

ugrani készül.

A halálos, dermedt rémületbe

csak a hitetlen vakok röheje csattan:

Semmit se látunk, semmit se látunk,

megőrültetek!

Az emberek

Az emberek ártatlan pici borjakat

visznek a vágóhídra.

Fújtató lokomotívokat csinálnak

s meghajszolják a gyanútalan őzeket.

Az emberek kikacagják,

akik testvérnek nevezik őket,

drótsövényeket húznak, farkasvermeket,

lövészárkokat ásnak.

Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,

lerombolják a költők márvány-palotáit.

Az emberek rosszat beszélnek arról,

akit én szeretek.

Az emberek kitépték harangozó szívemet

s felakasztották a falra:

Róla nézik: hány az óra -

és kurjantanak, ha megáll.

Alkony

Lassú, tisztafehér barmok nyomában

békén füstöl a por. Pásztorleányka

- szégyenét rebegőn - a kútra hajlik.

Hűs márványkapukon bozontos indák

kúsznak hallgatagon, sűrjen, sötéten

s porladó madarak hullnak belőlük.

Foszlányokban, ijedten csüng a nyirkos

ég. - A halk remetén éjbarna köntös.

Dudorász eszelősen és kihamvadt

gazbafult utakon bolyong, barangol.

Ősbozótu helyet kutat magának

elvérezni szelíd, kinyílt sebekkel.

Éjszakák

Gyertyád mind komorabban ég. A falról

megnőtt árnyalakok válnak le némán:

gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel

állják körbe virágfüzéres ágyad.

Szurtos éjfeketére markolásszák

szívedet. S mialatt zihálva, mélyen

lélekzel, síma arcodon zizegve

vésni kezdenek a parányi vésők.

Szomorú pásztor

Mily szép a nyáj.

Láttad már nagyszerű hömpölygését?

gyapjas hátak fehér hullámait

homéroszi mezőkön?

Mint áradó tejfolyó, úszik előre,

a smaragd táj gondolataként gomolyog,

ősköltemények tömörsége benne

és ősszívek nyugalma.

Hidegpiros esteli fénynél

ó - hétszer szomorú a pásztor,

kinek gondolatai szórtan ténferegnek

s juhai szétzülltek mindörökre.

Mélyen

Ágyam oly puha itt a bús vadonban

mélyen lent, hol az árny meleg folyója

mormol, hömpölyög és sodorja testem,

ahová ezer évben egyszer-kétszer

csurran csak le a fény harmatnyi csöppje:

gyöngyszemű pici fény a gyászipompás

lombok összefonott sűrjén keresztül.

Két kezemre finom penész rakódott,

combjaimra kövér indák gyürűznek,

hullatag levelek, mérföld-magasra

nyúló rengetegek nyirkos szagában

alszom, ágak alatt, nyitott ajakkal...

...Míg testvéreim, az égszinruhájú

angyalok repeső, vidám csapatja

messze - fönt - nevemet kiáltja s elszáll...