1.

Kedvesem

Bizony a szirmok összeborulnak este.

Nem akartalak megcsókolni se,

Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,

Mint kisgyerek az édesanyját.

A vackorfa a beojtott ággal összenő,

Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,

Én kedvesem,

És szebb is vagyok, miként az éjszaka

A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,

Mely fogócskára tanítja a gyerekeket

És fölkelti a sáros füveket.

Régóta várt mellem bozontos rengetegje,

Hol éhesen meg félfagyottan

Indulatok aggancsos csapata öklelődött

És most, íme,

Békén legelgeti liliomszavaidat

Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,

Én kedvesem.

Még sötét van,

Leheletünk se látszik,

De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,

Odaki hajnalodik

S én még mindig csókokat beszélek.

/1924. jan. 28./

A gyermekszemű élet-tavon

Eveztem én az élet kék taván.

(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,

Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,

Szeretne látni büszke partokat

S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)

A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet

(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,

Egy vén öreg a parton gödröt ás:

(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett.)

Riassza fel hát könnytelen csapás!

Az ingó lécen bátoran megálltam

S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:

Ha csókolom, a vérem nem hevül.

(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.

S én még sokáig megkövülve vártam

S úgy vert valami itt bennem, belül.

/1922 első fele/

A női szív

A női szív tömeglakás -

Tömeglakás, mi lenne más.

Elfér benne a sok bolond,

Aki nőért könnyet is ont.

Emezt ide, amazt oda,

Kamráit cellákra osztja.

Ez kimaradt! - a patvarba,

Nosza gyorsan a pitvarba!

S nekem ó jaj szegény fejem!

Hol is lészen az én helyem?

Tele kamra, tele pince,

Számomra hely vajon nincs-e?

A hölgy felel s halkan nevet,

Halkan nevet s mond egy nevet.

- Kérem uram helyet akar?

Ad majd a lakáshivatal!

1921 [?]

A szemed

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten

S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.

Mint ifju pásztor künn a messzi réten

Subáján fekve méláz fényes égen

S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten

S már fenyves szívem zöldje nem örök.

Galambok álma, minek jössz elébem?

Forró csöppekben gurulnak az égen

S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten

S a vér agyamban zúgva dübörög.

/1922.dec.28./

Ajándék

A szívem hoztam el, csinálj vele

Amit akarsz. És nem tudok mást tenni

És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,

Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő

És lábad biggyedt vonalára szabták.

De ruganyos, mint fürge gummilabdák

És mint a spongya, mely tengerbe nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked

És fáradt, barna szóval arra kérlek

- Ha eltiporsz is füvet, harmatost -

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer

S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:

Az uccasárba akkor se taposd.

/1921/

 Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrizlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék-árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek,

Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,

ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja,

szerelmes szívére borítja.

/1927 karácsony/