1.

Túl a formán

Túl minden jelzőn és rendeltetésen

meglapul a dolgok lelke,

a kérlelhetetlen, bronzsötét

egyetlen lényeg

s valami igazság hömpölyög

a folyók fenekén.

Háznak mondasz valamit

- négy fala van, -

pedig nem az.

Kályhának mondod,

pedig nem az,

virágnak mondod,

pedig nem az,

asszonynak mondod,

Istennek hívod,

pedig nem az.

Nevükön szeretném nevezni őket

ilyenkor alkonyatkor.

Kinyúl értem bizonytalan szavuk,

megölel láthatatlan karjuk

s úgy ringok el a titkok titkán,

mint az anyám ölén.

Sorsokat írok

A Göncölszekér vertacél rúdjából

tollat faragok.

A tintasötét éjszaka levébe

mártom a hegyét.

Havas mezőkre, vak ködök falára

sorsokat írok.

A kemény, konok ákombákomok

állnak feketén.

Az angyalok hosszú széltrombitákon

dalt dideregnek

s a pólusoktól az egyenlítőig

zokog az Ember.

Sárba zuhan a nap

A tegnap is elment, a holnap is elmegy,

az öröm is elment, a bánat is elmegy -

Udvarunkon a cseresznyefa

minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.

Sokért cserébe keveset kaptam.

Egy gazdátlan burnusz üget

a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak

örökös csaták, új forradalmak,

de kedvesem szájszéle égő,

piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,

nedves sírokban holtak nevetnek;

bizony mondom, egy szép napon

sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,

a színek ordító rendje is meghal

s görnyedt háttal a kusza vonalak

értelmét keresem.

Összefont tenyérrel

Eget kémlelek néma fellegrésen

és szúnyoghadként körülzummolyog

ravasz talányom: célom, születésem.

Varázsigémet balgán kisugom

a hazugarcú, kémlő alkonyatnak -

Jaj, ha most ledől széna-trónusom.

A hűvös este furcsa, enyhe-kék

s felötlik a Császár Szent-Ilonája -

(Rémet idézni egy perc is elég.)

Hullott rózsák közt botorkáltam térdig

s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,

bolondnak néznek s azt mondják: nem értik.

Kifordultak a nappali kaszák.

Most csak imásan, összefont tenyérrel

könyörgöm ki az éltem igazát.

Szél-korbácsával az éjszaka megver:

Ne kérdezzed és ne merd panaszolni,

hogy miért lettél lélekszemű ember!

Felrémlenek most, akiket kivágott

velem együtt zord zsákjából egy éjjel

és hajdan velem láttak napvilágot:

Vad égitestek, kozmikus csirák.

Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú -

hegy tetején kis gyermekláncvirág,

a tenger tükrén ezer szürke hab.

A khaosz sok-sok tudattalan léte,

s tán néhány ember, aki boldogabb.

... A sötétség jó, bársonyszőrű teste

feledtetően hozzám dörgölődik,

jelenést tár a könyörülő este.

Őstragédiám kongófalú boltja

szétpárázódik tudatom alá,

s meglátom, aki - tán lehettem volna:

Hajnalba-borzolt aranyködön át

örökszép Nápoly sötétkék egére

Vezuv füstöli ákombákomát,

pár csacska kérdést készül odaróni,

s a tenger partján - félmeztelenül

áll egy koldus, víg, boldog lazzaróni.

Visszatért lovagok

A hold elrejtette arcát.

Fáklyáink fénye elhullt

s lámpásainkat kifújta a szél.

Megyünk

gyalogosan, bús-kevesen,

csatakosan, keservesen

az erdő felé.

Megyünk.

Lándzsáink hegye bosszankodik,

hogy nem tud fényleni,

mellvértezetünk alig-alig tűri

szívünk egyre fulladtabb zuhanását.

Aranysarkantyunk lovat keres a sárban,

de nem talál.

Iszonyú az élet sötétsége

hatszáz évből visszatért lovagoknak.

Egy lépést se látunk előre

s a jelent se látjuk,

egymást se látjuk,

csak sötét elektromos szikraként ugrál

közöttünk fejből-fejbe a gondolat

szakadatlan ismétlésben:

Vajjon megöljük ma a sárkányt?

Vajjon megöljük ma a sárkányt?

A hold elrejtette arcát,

fáklyáink régen csonkig égtek,

lámpásainkat kifújta a szél -

- s a vezér, a bolond vezér,

akit az éjben senki se sírat meg,

összeesik.