Csipkerózsa

CSIPKERÓZSA

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást,

népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába

volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott

paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a

kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a

kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz,

mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király

magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre

csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép

virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó

partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a

kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra,

odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a

tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész

esztendő, és lányod fog születni.

Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya

született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta,

hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait,

barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak

tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők

legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom

személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon

kell maradnia.

Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt

kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit nem hívnak meg.

- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az

udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes,

morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik

valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a

lakoma híre!

Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét

javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.

Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával

megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a

bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az

egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal,

elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen

már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a

tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott

egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:

- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg

engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is

hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik

évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én

ajándékom, amiért így bántatok velem!

Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott

csipkés párnáira.

Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem

jutott szóhoz.

- Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de

enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa,

hanem csak százesztendős álom.

Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a

lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el

minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy

kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves,

olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban

megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett,

gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik

évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-

hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség

elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király

befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis

sétakocsikázásra.

- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a

lányát.

Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély

elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás:

készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette, amit a

születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -,

aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában.

Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még

soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne

senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba.

Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok, falára

fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó

zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.

„Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?” - gondolta

a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt.

Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától

kitárult. Hideg, pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét,

egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott

bennük, akár egy pincében. „Itt talán száz esztendeje sem nyitottak

ablakot” - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről

teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol

nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik

közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan

látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon

egy-egy sötét sarokba.

A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta

a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom

zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós,

kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött

páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen

kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva

nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály -

mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi

világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az

vezetett fel a toronyba.

Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a

háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem

fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt

meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas fokai. Először egészen

sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak

ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény.

Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt,

a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám,

amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt

valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott

ilyesmit.

- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.

Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb

lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és

megkérdezte:

- Mit csinálsz, anyó?

- Fonok - felelte az öreg.

- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem

hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú

derekadra.

- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi

vagy rá.

A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a

rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz

ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a

pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony

lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné

éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a

csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész

udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az

udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen

lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a

serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen

nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s

elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is,

és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra

nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem

látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony

keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak

faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz

boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a

történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán

elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból

nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a

fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű

szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni

soha többé.

Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó

Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a

sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen

összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük

merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával, fűrésszel, aztán

elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek,

megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után;

szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt,

aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó

Csipkerózsát.

A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki,

még a vándormadarak is elkerülték.

Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az

országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt

a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák

jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a

vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is

talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától

hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy

kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a

világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné

s mind az egész udvaruk.

Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:

- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából

Csipkerózsát!

A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal

nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat

vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben

kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték,

aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz

esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie

Csipkerózsának.

A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel,

egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és

körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a

foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a ház-

tetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.

Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a

legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha

nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a

tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az

udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan

aludtak.

A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a

hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma,

százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy

mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a

torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és

meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan

szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és

moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben

eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen

odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.

Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme

fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:

- Ki vagy te?

A királyfi pedig felelte:

- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és

megkérjem a kezedet.

Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a kezét, és

odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a

lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek

a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek

a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az

udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták

magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák,

farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok ki-

húzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi

határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen

föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a

pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló

megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább

kopasztotta a tyúkot.

A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló

lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.