• Csipkerózsa

    CSIPKERÓZSA

    Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást,

    népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába

    volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak válogatott

    paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a

    kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták:

    - Ó, ha nekünk gyerekünk volna!

    De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem teljesedett a

    kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz,

    mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A király

    magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg egyre

    csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép

    virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó

    partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a

    kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a partra,

    odatotyog a királyné elé, és azt mondja:

    - Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem ide hozzád, hogy a

    tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem múlik el egy egész

    esztendő, és lányod fog születni.

    Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a királynénak lánya

    született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a király azt sem tudta,

    hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és nemcsak rokonait,

    barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország javasasszonyait is.

    Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a királynak meg csak

    tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek, tanakodtak, mitévők

    legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom

    személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:

    - Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon

    kell maradnia.

    Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni, most már csak azt

    kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit nem hívnak meg.

    - Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket - szólt megint az

    udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni; zsémbes,

    morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik

    valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut hozzá a

    lakoma híre!

    Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét

    javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.

    Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával

    megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a

    bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az

    egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal,

    elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen

    már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a

    tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott

    egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:

    - Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg

    engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is

    hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik

    évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én

    ajándékom, amiért így bántatok velem!

    Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

    A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott

    csipkés párnáira.

    Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem

    jutott szóhoz.

    - Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de

    enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa,

    hanem csak százesztendős álom.

    Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná még a

    lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el

    minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy

    kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.

    A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan szép, olyan kedves,

    olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki látta, nyomban

    megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett,

    gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik

    évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki, s vége-

    hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden küldöttség

    elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király

    befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis

    sétakocsikázásra.

    - Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a

    lányát.

    Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott, a kastély

    elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás:

    készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig nézegette, amit a

    születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a sokféle holmival -,

    aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a néma palotában.

    Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a királykisasszony még

    soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen nem lakott benne

    senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba.

    Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a viharok, falára

    fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a borostyán kúszó

    zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai.

    „Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?” - gondolta

    a királykisasszony, s megállt a vaspántos, repedezett tölgyfa ajtó előtt.

    Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó csikordult egyet, és szinte magától

    kitárult. Hideg, pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét,

    egyik a másik után; vastagon lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott

    bennük, akár egy pincében. „Itt talán száz esztendeje sem nyitottak

    ablakot” - gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről

    teremre, szobából szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol

    nem talált semmit, legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik

    közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan

    látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon

    egy-egy sötét sarokba.

    A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta az ajtókat, hallgatta

    a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom

    zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A sötét, kőpadlós,

    kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében: egy törött

    páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés, foszladozó, divatból régen

    kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A királylány csodálkozva

    nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály -

    mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi

    világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt: az

    vezetett fel a toronyba.

    Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy kicsit borsózott ugyan a

    háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig eljött - gondolta -, nem

    fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne járná. Könnyű léptei alatt

    meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas fokai. Először egészen

    sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna; egyszerre csak

    ott állt egy ajtó előtt, annak a résein szűrődött ki valamicske fény.

    Benyitott, és halkan felsikoltott a meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt,

    a kamrában ágy, asztalka, szék meg valami furcsa, pergő szerszám,

    amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott, és szapora kézzel művelt

    valamit, de hogy mit, azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott

    ilyesmit.

    - Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.

    Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából. A királylány közelebb

    lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot, és

    megkérdezte:

    - Mit csinálsz, anyó?

    - Fonok - felelte az öreg.

    - Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem

    hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?

    - Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú

    derekadra.

    - És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?

    - Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi

    vagy rá.

    A királylány odament, és sorra megnézett, megtapogatott mindent a

    rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az orsót; de ahogy az orsóhoz

    ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját. Abban a

    pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony

    lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

    És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné

    éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a

    csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész

    udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az

    udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a falon, még a tűzhelyen

    lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült nem sistergett tovább a

    serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a fazékban; a szakács éppen

    nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze megállt a levegőben, s

    elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is; elpihent a szél is,

    és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

    Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről évre magasabbra

    nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem

    látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

    Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony

    keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a fiatalabbak

    faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz

    boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a

    történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán

    elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból

    nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a

    fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű

    szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog fölébredni

    soha többé.

    Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó

    Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált áthatolni hozzá a

    sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen

    összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki közéjük

    merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával, fűrésszel, aztán

    elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák körülölelték, rátekeredtek,

    megfojtották, s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után;

    szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s végül már senki sem akadt,

    aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó

    Csipkerózsát.

    A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki,

    még a vándormadarak is elkerülték.

    Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az

    országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt

    a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák

    jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a

    vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is

    talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától

    hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy

    kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a

    világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné

    s mind az egész udvaruk.

    Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:

    - Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából

    Csipkerózsát!

    A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem hallgatott rá, s egy karddal

    nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és fölemelte a kardját, hogy utat

    vágjon magának a tüskés indák közt, a sűrű sövény egyszeriben

    kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte, sértetlenül átengedték,

    aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert éppen ekkor telt le a száz

    esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl kellett ébrednie

    Csipkerózsának.

    A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág nem tartóztatta fel,

    egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a kastély udvarára és

    körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán, és aludtak; a

    foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt, és aludtak; és a ház-

    tetőn fönt ültek a galambok, fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.

    Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a

    legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét, mintha

    nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a kisszéken, ölében a

    tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott feküdtek mind az

    udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné, és mindnyájan

    aludtak.

    A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a palotán, végig a

    hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a néma,

    százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy

    mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a

    torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és

    meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.

    Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek, mert a királylány olyan

    szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem tudott. Nézte, nézte, és

    moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha fölébreszti, egyszeriben

    eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán halkan, lábujjhegyen

    odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett, és megcsókolta.

    Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet, arca kipirult, szeme

    fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy kérdezte:

    - Ki vagy te?

    A királyfi pedig felelte:

    - Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és

    megkérjem a kezedet.

    Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a kezét, és

    odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba fűzve, végig a

    lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és riadtan menekültek

    a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük. Beléptek

    a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az

    udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták

    magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác alatt fölugrottak a kutyák,

    farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőn a galambok ki-

    húzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi

    határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a konyhában a tűzhelyen

    föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a

    pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló

    megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és tovább

    kopasztotta a tyúkot.

    A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló

    lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: