2.

Himnusz az emberhez

Az emberhez száll himnuszom ma,

Hittel hadd harsogom dalom,

Nagy ismeretlenek helyében,

Dacos fejem meghajtva mélyen,

Szelíden és örök reményben

Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember?

A por s a végtelen fia,

Istent teremtő földi szellem,

Kemény pöröly vasvégzet ellen,

Ezer fönséges küzdelemben

Viaskodó harmónia!

Nézzétek: izzad tar mezőkön,

Sarcol a rögből életet,

Nap égeti és tüske marja,

Tépázza ég és föld viharja

S a jövendő útján haladva

Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtetően

Mint épít büszke kupolát,

Egekbe lendül lelke, karja,

Kőhomloka, ércakaratja

Győzelmesen lendül magasba

És mélységekbe száll tovább!

Ember! Hittel hiszek tebenned,

Ember! Forrón szeretlek én.

Te nyomorúságos, hatalmas,

Te végzetes, te forradalmas,

Te halálban is diadalmas

Utód az Isten örökén!

Anyóka

Hideg, rideg a nagy váróterem,

Meg az a lusta lámpa égne jobban!

A vonat messze vágtat még a hóban,

Szorong és vár, vár a sok idegen.

A végzet őket percig összehozta,

Nyugatra tart ez, az keletre tér,

Vár mindegyikre egy táj, egy fedél.

Vagy egy sírdomb, kinek mit szán a sorsa.

Egyik sarokban feketében áll

Egy bús anyóka -- ugyan mire vár? --

A könnye barázdáin leszivárog

S míg lassan betakarja a homály,

Az ablakon -- tán könnyei nyomán? --

Kinyílnak a nagy, csodás jégvirágok.

 Vita somnium  breve 

Próbáltam néha-néha a halált,

De gyáva szívem mindig visszafájt,

Hiába siralomvölgy ez a tájék,

Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

Talán találkoztam is már vele,

Talán más csillagról jő ide le;

Talán utolsó álmom, végső vágyam,

Talán reátalálok a halálban.

Mindegy. Rovom tovább a földi útat,

Bár sara bánt és bár a pora untat,

Egy álom él szívemben. Csak egy álom

És ez az életem

És ettől szép lesz magányos halálom.

Fátum

Apámmal együtt ültem a padon.

Ő fáradt, nagy szemével, révedezve

A nap utolsó csókjait kereste

Az alkonyattól rőtes nyugaton.

Szemébe néztem, a szemembe nézett,

Hűs esti szél kezdett már lengeni

És hirtelen egy delejes igézet

Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,

De megéreztem, hogy fia vagyok

És éreztem, bennem mint támadoznak

Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

Éreztem, láttam, hogy nem is sokára

Magamban ülök már a zöld padon

És itt kísért majd az a régi bánat,

Az én új fátumom!

Annára gondolok

A csillagokra gondolok

És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,

A boldog, néma csillagokra,

Melyek lenéznek mosolyogva

Reám a babonás, bús téli égrül.

A csillagokra gondolok,

Melyeknek lángja régesrég kiégett,

Csupán fényük ragyog

S Annára gondolok,

Ki rám ujjongva nézett

S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

A csillagokra gondolok,

Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,

Annára gondolok

S a könnyem úgy ragyog,

Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

Az élet szonettje

...És minden alkony opálosan éled

És minden hajnal szőkén rám kacag

És mindig forrnak vágyak és nyarak,

Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

És mindig küldesz új bánatokat

És új reményt is, ami dalra méltó

És szemeket, amelyek, mint a mély tó,

Balzsamot adnak nékem s titkokat.

És nem fáradok el téged szeretni

S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,

Naponta vággyal járulok elébed

S bár mindig közelebb a szürke semmi,

Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,

Úgy érzem, gazdag voltam benned én.