Hó Kató

Donászy Magda: HÓ KATÓ

Azon a régi-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi

kisasszony a betegágy és a nagyvilág között. Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak: -

Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – És szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel

is én engedtem ki a tollas népet: - Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát.

De nem csak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu

tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kis boci, hány cicája lett Cirmosnak,

meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis,

valamennyi hír között az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz

igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a

versengés: kié lesz a legszebb, leghatalmasabb, legkövérebb.

Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk

szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember

volt. De nem ám!

Előbb kőkeményre gyúrta a „magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy

hempergessem, amíg bírom. Bodri mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével

a növekvő hópocakot. Mikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a

hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához sem

hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy „tudós embert” fabrikáljon.

Addig-addig lapogatta, tapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát

kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika – vagy répaféle

volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes

pápaszemet hordott. Ettől lett igazán „tudós” ábrázata. Karcsi még egy viharvert öreg

útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit

nézelődni.

Bármennyire imponált, hogy „tudós hóemberünk” van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én

kedvesebb játszótársat szerettem volna. – Ez a tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó

kedvemben -, de nekem csinálj egy hókislányt – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam,

míg Karcsi újra munkához látott, pedig már erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a

hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.

Mire Karcsi kigömbölyítette harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék

selyemruhával. Alighogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy

állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna. Blúzocskáját föntről, a két karját

jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert hóbarátnőm már a

legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két

világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre

titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak. Nemsokára két marék lobogó

szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam kopaszon? Hanem

rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette

a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is fölkötöttem Hó Katóra,

mert hát akkor foga volt a télnek.

Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy hópulit hömpölyített, hogy

vigyázzon az immár benépesült előkertbe. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még

nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A

kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán

pulinak született Bodri is megirigyelhette.

Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki

szalmaszőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében. Elébe ültem a hóba. Szerettem

volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél az arcomba suhintott, és a hideg az

orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind

közelebb, közelebb jön. – Gyertek, gyertek – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy

egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupakorom subáját

pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.

Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem.

Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva

hajolt fölém, és sötét keretes pápaszemén át, fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta

csuklómat, és ettől kirázott a hideg.

Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kékselyem szoknyában. Ha melegem volt, a

homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó

hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem.

Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott.

Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágok nemcsak az

ablaküvegeket futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok.

Hó Kató gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig bírtam lenyelni, de

mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a

tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.

Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen

hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört.

Meggyógyultam.

Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy

olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a

virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink Igazi fia Bújt hozzám. Lehajoltam, hogy

megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-teli van hóvirággal.

Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásul.