-
Par Misstyca le 26 January 2014 à 04:40
A FENYŐFA
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa.
Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők
zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg
napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-
keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész
köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek
pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy
hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire
szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak
fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék,
mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem,
amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér
hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában
átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon
akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni,
nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a
legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve
figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták
ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni
őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem
tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a
tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt.
Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek,
ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek
zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket
válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték
az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. -
Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint
én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a
házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket,
amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában
álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az
ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága.
- És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. -
Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár
itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba
vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és
fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb,
különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még
pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét!
Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár.
- Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-
nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És
karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant.
Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére
gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett;
tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat,
talán még a madarakat sem.
Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy
egy ember így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül
arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette
a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagyszobában, meg hatalmas
asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek -
legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba
állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka
szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis
hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai
hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak,
szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott
ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött.
Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa.
- Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az
erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így
állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat,
mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A
fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó
darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton
attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét –
szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy
sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt
léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük
az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagyszoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás
után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a
gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy
csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a
mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki,
legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy
almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és
odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét.
Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani,
vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül
kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a
többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta:
"Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet
nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle
mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony
kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen
olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is
lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre
örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik
fel.
"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra
meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon,
tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagyszobába.
"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba
állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut
el hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de
a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát
állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki
megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent.
Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot
viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is.
Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te
öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. -
Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában,
ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az
egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak
énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón
hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan,
egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsonyeste, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat
gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. –
your comment