• Kosztolányi Dezső

    Kosztolányi Dezső

    Kosztolányi Dezső

    Szabadkán született, 1885. március 29.-én, majd  – Budapesten hal meg, 1936. november 3-án.

    Író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja.

  • 2.

    Alföld

    A gyorsvonat az Alföldön fut át,

         s az utasok a zörgő ablakokból

    bámulva nézik, mint egy új csudát.

     

    Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,

         itt-ott egy árva, tikkadó kazal.

    A búza habja szikrát hányva mormol.

     

    Az élet alszik, mindent tűz aszal,

         a gulya tétlenül delelve ődöng,

    távolba búsul egy vén, puszta fal.

     

    Kék, sárga színben ég a hevülő föld,

         egy ócska, kis sip álmosan huhog,

    és nincs a rónán sehol üditő zöld.

     

    Fáradtan álldogálnak a juhok,

         a délibáb poros mezőn suhanva

    köddé fakul, és eltünik utóbb.

     

    A rozsvetés közt s a sötét ugarba

         olykor elballag egy szikár legény,

    izmos, erős és szikkadt arca barna.

     

    Vad, idegen tűz villan a szemén.

         Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,

    s horkanva nyargal el, mint tünemény.

     

    Alszik a törpe tengeri, a tarló,

         a zöld mocsár teng, távol eb ugat,

    sátorfa mellett álmodik az alvó.

     

    Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.

         E vérvirágos föld ma is a régi,

    az ősök itt kinyújtják karjukat.

     

    A szörnyü harcok marcona vitézi

         őrzik ma is a múltak csarnokit,

    vén váruk árnypallosuk éle védi.

    S a föld is Ázsiáról álmodik.

    2.

    A magyar paraszt

    Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel

    száguld tovább gőzvasút veled,

    s a hajnal mérgező lehelletével

    leng tejszinűn az alvó táj felett.

     

    Merengve megy előre, méla, álmos,

    lovát magára hagyja, szántani,

    olykor kitárja karját, mint a táltos,

    csillognak inge hószín fodrai.

     

    Roskadt inakkal lassan ballag aztán,

    bölcs mélabú van napsütötte arcán,

    de szem nem látta őt könnyezni még.

     

    Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,

    döbbenve nézem, mint halad előttem,

    és nem tudom, mi bántja nagy szivét.

    2.

    Hervadt kertben

    A kerti golyókon a nap tüze ég...

    Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.

    Szótlan haladok fáradt utamon

    s vérem melegíti a nap sugara.

     

    A ritka lugas, mely a nyár idején még

    árnyat teritett, amidőn teveled

    bolyongtam a rét iratos szövetén,

    most fázva susog s piruló levele

    egymásra borulva, a szélben inog.

    Pár árva virág remeg ott a gyöpön,

    bús szára lehajlik, tört szeme zárul

    és várja a csendet, az álmotadót

    s én hallom e csend, e mulás elejét.

     

    Némán haladok... De a fű, a virág

    mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?

    Emlékezem és kigyuló szememet

    a könny lepi el s csüggedve lezárom.

    Halovány orcámra a láz tüze száll,

    miként a levélre az őszi, piros lob,

    aztán lesülyed fejem a kebelemre,

    mint ottan az őszi virág, amely elhal.

    S a kerti golyókon a nap tüze ég.

    2.

    Régi szerelem

    Leszállt az est, künn a mezőkön árny van,

    és szénsötét már-már a tiszta ég,

    és a gomolygó, gőzölgő homályban

    bátortalanul egy kis csillag ég.

     

    Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,

    előttem áll a váró tinta, toll.

    S én elmerengek, tollam messze dobva,

    s egy könny remegve szempillámra foly.

     

    Oly bús az est... A hold merengve kél fel,

    távolból édesen szól a zene,

    s néhány madár lefekvő éneke.

     

    És záporozva hull a rózsa, csók...

    Csak engemet fog által jégkezével

    egy visszajáró hófehér halott.

    2.

    Egy nyári dél álma

    Karosszékben ültem.

    Lángolt a forró nyárközép

    s szivembe őszi napnak

    szelíd bánatja költözék.

    Élet virult az ágon

    s bú ülte meg a lelkemet,

    bús őszi táj, siró szél...

    Gizella akkor lett beteg.

     

    A déli nagy melegben

    elém suhant egy őszi kép:

    bús park, mely elvetette

    zöld lombjait, a nyár diszét.

    A messze, kékes égen

    darúk csapatja lebegett,

    bús lassu szárnycsapással...

    Gizella akkor lett beteg.

     

    Szólt a halál zenéje,

    szél rázta a fehér avart,

    csörgő lomb szállt az erdőre,

    mit a futó szél felkavart.

    Egy ifju költő zengett

    elfáradott, halk éneket

    s némán meghalt a lantján...

    Gizella akkor lett beteg.

     

    Már búcsuzott az élet,

    eltávozott a szerelem,

    fáradt sugár mosolygott

    a gyér, pirosló levelen.

    Azt álmodtam, temettek,

    lassan haladt a bús menet,

    rózsás volt a koporsóm...

    Gizella akkor lett beteg.

    2.

    Partager via Gmail Yahoo!

    2 comments


    Follow this section's article RSS flux
    Follow this section's comments RSS flux