2.

Alföld

A gyorsvonat az Alföldön fut át,

     s az utasok a zörgő ablakokból

bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,

     itt-ott egy árva, tikkadó kazal.

A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,

     a gulya tétlenül delelve ődöng,

távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,

     egy ócska, kis sip álmosan huhog,

és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,

     a délibáb poros mezőn suhanva

köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba

     olykor elballag egy szikár legény,

izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.

     Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,

s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,

     a zöld mocsár teng, távol eb ugat,

sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.

     E vérvirágos föld ma is a régi,

az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi

     őrzik ma is a múltak csarnokit,

vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.

A magyar paraszt

Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel

száguld tovább gőzvasút veled,

s a hajnal mérgező lehelletével

leng tejszinűn az alvó táj felett.

Merengve megy előre, méla, álmos,

lovát magára hagyja, szántani,

olykor kitárja karját, mint a táltos,

csillognak inge hószín fodrai.

Roskadt inakkal lassan ballag aztán,

bölcs mélabú van napsütötte arcán,

de szem nem látta őt könnyezni még.

Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,

döbbenve nézem, mint halad előttem,

és nem tudom, mi bántja nagy szivét.

Hervadt kertben

A kerti golyókon a nap tüze ég...

Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.

Szótlan haladok fáradt utamon

s vérem melegíti a nap sugara.

A ritka lugas, mely a nyár idején még

árnyat teritett, amidőn teveled

bolyongtam a rét iratos szövetén,

most fázva susog s piruló levele

egymásra borulva, a szélben inog.

Pár árva virág remeg ott a gyöpön,

bús szára lehajlik, tört szeme zárul

és várja a csendet, az álmotadót

s én hallom e csend, e mulás elejét.

Némán haladok... De a fű, a virág

mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?

Emlékezem és kigyuló szememet

a könny lepi el s csüggedve lezárom.

Halovány orcámra a láz tüze száll,

miként a levélre az őszi, piros lob,

aztán lesülyed fejem a kebelemre,

mint ottan az őszi virág, amely elhal.

S a kerti golyókon a nap tüze ég.

Régi szerelem

Leszállt az est, künn a mezőkön árny van,

és szénsötét már-már a tiszta ég,

és a gomolygó, gőzölgő homályban

bátortalanul egy kis csillag ég.

Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,

előttem áll a váró tinta, toll.

S én elmerengek, tollam messze dobva,

s egy könny remegve szempillámra foly.

Oly bús az est... A hold merengve kél fel,

távolból édesen szól a zene,

s néhány madár lefekvő éneke.

És záporozva hull a rózsa, csók...

Csak engemet fog által jégkezével

egy visszajáró hófehér halott.

Egy nyári dél álma

Karosszékben ültem.

Lángolt a forró nyárközép

s szivembe őszi napnak

szelíd bánatja költözék.

Élet virult az ágon

s bú ülte meg a lelkemet,

bús őszi táj, siró szél...

Gizella akkor lett beteg.

A déli nagy melegben

elém suhant egy őszi kép:

bús park, mely elvetette

zöld lombjait, a nyár diszét.

A messze, kékes égen

darúk csapatja lebegett,

bús lassu szárnycsapással...

Gizella akkor lett beteg.

Szólt a halál zenéje,

szél rázta a fehér avart,

csörgő lomb szállt az erdőre,

mit a futó szél felkavart.

Egy ifju költő zengett

elfáradott, halk éneket

s némán meghalt a lantján...

Gizella akkor lett beteg.

Már búcsuzott az élet,

eltávozott a szerelem,

fáradt sugár mosolygott

a gyér, pirosló levelen.

Azt álmodtam, temettek,

lassan haladt a bús menet,

rózsás volt a koporsóm...

Gizella akkor lett beteg.