Altató

Lehunyja kék szemét az ég,

lehunyja sok szemét a ház,

dunna alatt alszik a rét -

aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

velealszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s mig szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a labda, meg a sip,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka.

Aludj el szépen, kis Balázs.

/1935. febr. 2./

Álomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott

És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott

S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

A komoly falióra se mormogott

S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.

S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

/1922 első fele/

Egyedül

Egyedül fogok én állni a világon.

Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,

Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,

Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,

És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem

S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,

Ha majd távozom az örök-néma sírba.

/1921. szept. 24./

Éjjel

Halkan hörög végsőt a lámpa

S a nagy halál apáca-lánya,

Sötét királylány jő szobámba.

Hideg szemét szemembe oltja,

Csöndet simít bús homlokomra,

Nem érzi, gödre mily goromba.

Nem kérdi, szürke-é a vágyam,

Nem nézi, mily kopott az ágyam,

Csak átölel a csöndbe lágyan.

Pompát csókol szűz gondolatra

És megcsókolja, bármi gyatra.

Rokkant gyereklelkem ringatja.

Sötét haja szobámra bomlik

S miken komorság, köd borong itt,

Most megszépülnek ócska holmik.

És én kibontanám a vérem,

Ha hívna atyjához fehéren:

Várlak, fiacskám, régen, régen.

Hiába várom, hangja nincsen,

Mely ama palotába intsen,

Hol rég csüggök titok-kilincsen.

Egy eszelős öreg motyog csak,

Az esső s mindenütt kopogtat:

Halottak vagytok, csúf halottak.

/1923. febr. 10./

Én nem tudom...

Én nem tudom, mi fenyeget

az estek csipkés árnyain;

mint romló halról a legyek,

szétszállnak tőle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang

cseng a szivembe csendesen:

nyugodj, hiszen csak este van

s mitől is félnél, kedvesem?

/1937 június első fele/