HÜVELYK MATYI

Egyszer egy téli estén egy szegény parasztember a tűzhelye mellett ült,

szította a lángot, a felesége meg ott fonogatott a közelében. Az ember

egyszer csak fölnézett.

- De szomorú dolog, hogy nincs gyerekünk! - mondta. - Más házát fölveri a

vidám lárma, nálunk meg olyan csönd van, akár a temetőben.

- Bizony - sóhajtotta az asszony -, nagyon szomorú. Ilyenkor esténként azt

szoktam gondolni: minek is rakunk mi tüzet? Hogy magunk melegedjünk

mellette? Bezzeg ha fiúnk volna! Nem bánnám, ha csak akkorka is, mint a

hüvelykujjam! Úgy szeretném, mint a szemem világát.

Hét hónappal ezután kisfia született az asszonynak, tetőtől talpig

egészséges, épkézláb csecsemő, de az egész gyerek nem volt nagyobb

egy hüvelykujjnál.

- Így kívántuk, így is lett - mondta az asszony. - Akármilyen apró,

mégiscsak a mi kedves magzatunk.

Amiért ilyen pirinyó volt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. Megadtak neki

minden jót, mégse nőtt egy szemernyit sem; maradt akkorának,

amekkorának született. Hanem értelem, az aztán volt benne! Csak úgy

csillogott az okos szemecskéje; eszes, fürge kis portéka volt, s amihez

hozzáfogott, mind sikerült neki.

Egyszer az ember az erdőbe készült fát vágni.

- De jó volna, ha valaki utánam jönne a kocsival - dünnyögte, ahogy a

kabátját húzta magára.

- Majd én kimegyek, édesapám! - rikkantotta Hüvelyk Matyi. - Meglásd,

idejében ott leszek az erdőn.

Édesapja jót nevetett rajta.

- Ugyan már hogy jöhetnél? Kicsi vagy te ahhoz, hogy a gyeplőt tartsd!

- Annyi baj legyen! Édesanyám majd befog, és betesz a ló fülébe, én meg

mondom neki, merre menjen.

- Nem bánom, megpróbálhatjuk - állt rá végre az ember a dologra.

Déltájban az asszony befogott, beültette Hüvelyk Matyit a ló fülébe,

föltette a kocsiderékba az ebédet, azt mondta:

- No, ha tudtok, mehettek!

Hogyne tudtak volna! A szekér vígan kocogott az úton. Matyi ki-

kitekingetett a ló füléből, és néha nagyot kiáltott:

- Hóha, te! Hőhehő!

Az egyik fordulóban két idegen jött szembe. Majd a földbe gyökereztek a

csodálkozástól.

- Hát ez mi? - ámuldoztak. - Megy a kocsi, a kocsis vígan biztatja a lovát,

mégsem látni belőle semmit! Itt valami boszorkányság lesz! Gyerünk

utána, lássuk, hová áll be a kocsi!

Matyi hajtott egyenest az erdőbe, ott is éppen oda, ahol a kidöntött fák

hevertek. Mikor megérkeztek, lekiáltott a ló füléből:

- No lám, édesapám, itt vagyok kocsistul; most aztán vegyél le!

A favágó a bal kezével megfogta a kantárszárat, a jobbal meg kiemelte a

ló füléből a fiacskáját, és letette a földre. A kis pöttöm nyújtózkodott

egyet, aztán vígan letelepedett egy szalmaszálra.

Akkorra odaért a két idegen is. Hüledeztek, azt sem tudták, hová

legyenek. Félrehúzódtak pár lépésnyit, és tanakodni kezdtek.

- Hallod-e - mondta az egyik -, nagy szerencsét csinálhatnánk ezzel a

fickóval. Képzeld el, ha pénzért mutogatnánk a városokban!

- Az igaz - bólintott rá a másik. - Tudod, mit? Vegyük meg!

Odamentek a paraszthoz:

- Add el nekünk ezt az emberkét, jó sora lesz nálunk!

- Dehogy adom, hogyan is adnám! Hiszen ő az én szemem fénye!

Hüvelyk Matyi azonban meghallotta az alkudozást. Fölmászott az apja

kabátjának a ráncain, fölült a vállára, és a fülébe súgta:

- Csak adj el, édesapám, úgyis visszajövök!

Erre az apja jó sok pénzért eladta a két idegennek. Azok tüstént indulni is

akartak, hogy még idejében beérjenek a városba.

- Hová akarsz ülni? - kérdezték Matyitól.

- Tégy föl a kalapod karimájára - felelte -, ott kedvemre sétálhatok,

nézelődhetek jobbra-balra, mégsem potyogok le.

Úgy lett, amint kívánta. Búcsút mondott az édesapjának, és már mentek

is.

Mikor alkonyodni kezdett, Matyi egyszer csak megszólalt odafent a

kalapon.

- Vegyetek le gyorsan, dolgom van! - kiabálta.

- Maradj csak a helyeden - felelte az, akinek a fején ült -, annyi baj legyen,

a madarak is letisztelnek egyszer-másszor.

- Nem úgy van ám az! - tiltakozott Matyi. - Tudom én, mi az illendőség.

Vegyetek le gyorsan!

Addig kiabált, míg az ember levette a kalapját, és letette Matyit az út

mentén a szántás szélére.

Hüvelyk Matyi pedig, amint szilárd földet érzett a talpa alatt, egyet

szökkent, kettőt ugrott a barázdák közt, és zsupsz! - belebújt egy

egérlyukba, onnét kiabálta ki csúfondárosan:

- Jó éjszakát, uraim! Menjetek csak tovább szépszerével, de most már

nélkülem!

Azok odaszaladtak, döfködték botjukkal az egérlyukat, de hiába: Hüvelyk

Matyi mind beljebb és beljebb húzódott. Közben be is sötétedett, az

orrukig sem láttak. Mit volt mit tenniük: üres zsebbel, nagy bosszúsan

hazamentek.

Mikor már a léptük dobbanása sem hallatszott, Hüvelyk Matyi óvatosan

előmerészkedett föld alatti rejtekéből, és körülkémlelt.

„Vigyázni kell itt a szántáson a sötétben - mondta magában -, könnyen

kezét-lábát töri az ember a rögök közt.”

Szerencsére lelt egy üres csigaházat, belebújt, és kényelmesen

elhelyezkedett benne. De alig hajtotta le a fejét, hogy aludjék egyet,

lépéseket hallott, aztán szóbeszédet a közelben. Kinézett: két nagy fekete

foltot látott maga előtt az éjszakában; két ember üldögélt a szántás

szélén az árokparton. Tanakodtak valamin.

Egyszer csak az egyik nagyot sóhajt, megvakarja a fejét, azt mondja:

- A gazdag plébános aranyával-ezüstjével mindjárt kint volnánk a bajból.

Csak azt tudnám, hogyan kaparinthatnánk meg!

- Majd én megmondom! - kiáltotta Hüvelyk Matyi.

A két rabló riadtan ugrott föl.

- Hallod? - kapta meg az egyik a másiknak a karját. - Valaki szólt!

- Szólt bizony - mondta Matyi. - Azt mondtam: vigyetek magatokkal, majd

én segítek rajtatok.

- De hát hol vagy?

- Lent a földön keressetek, amerre a hangomat halljátok!

Így aztán rá is akadtak. Fölemelték, forgatták, nézegették, még gyufát is

lobbantottak, hogy jobban szemügyre vehessék a kis csodabogarat.

Mikor kicsodálkozták magukat, azt mondja az egyik rabló:

- Te akarsz nekünk segíteni, te pocok?

- Én bizony - felelte Matyi. - Bemászom a rácson át a kamrába, és

kirámolom, amit csak akartok.

A rablóknak tetszett az ajánlat.

- Jól van, majd meglátjuk, mit tudsz! - mondták, és magukkal vitték.

Csakhamar odaértek a plébániához. Hüvelyk Matyi fürgén bemászott a

kamrába.

„No, csakhogy megszabadultam tőletek!” - gondolta magában, mert hát

esze ágában sem volt neki aranyat-ezüstöt rabolni; éppen csak a hosszú

gyalogutat akarta megtakarítani. Elkezdett torkaszakadtából kiabálni:

- Mind kiadjam, amit látok?

A rablók elszörnyedtek a lármától az ablak alatt.

- Halkabban - suttogták -, még fölvered a házat!

Matyi, mintha nem értette volna, mit mondanak, megint rákezdte:

- Mit akartok? Mind kiadjam, amit látok?

A rablók megijedtek és elszaladtak. De aztán újra összeszedték a

bátorságukat, visszalopakodtak a kamra ablaka alá, és beszóltak:

- Ne bolondozz velünk, adj már ki valamit!

- Adok, adok, csak nyújtsátok be érte a kezeteket! - kiabálta Matyi, ahogy

csak a tüdejéből tellett; harsogott tőle a kamra, még az üvegek is

megcsörrentek a polcon.

A szolgálólány ott aludt a kamra mellett egy kis szobában. Jó alvókája

volt, de erre a zenebonára még ő is fölébredt. Kiugrott az ágyból, az

ajtóhoz botorkált, és benyitott a kamrába. Hanem a rablók akkor már

messze jártak. Úgy elszaladtak, mintha kergetnék őket.

A szolgáló lámpásért ment, világot gyújtott, keresni-kutatni kezdte, mi

okozhatta ezt a lármát éjnek idején; Hüvelyk Matyi meg egy óvatlan

pillanatban kiszökött a lába alatt. Nem messze ment, csak az udvar végén

a csűrbe, ott leheveredett egy petrence szénába, gondolta, alszik egy jót,

aztán virradatkor útra kel, és hazamegy a szüleihez.

Hanem hát sok mindent föltesz magában az ember, amiből a végén

semmi nem lesz. Még jóformán nem is pitymallott, de a szolgáló máris

talpon volt, hogy megetesse a teheneket. Ment egyenest a csűrbe,

fölmarkolt egy nyaláb szénát, éppen onnét, ahol Matyi aludta az igazak

álmát. Aludta pedig olyan mélyen, olyan édesen, hogy csak akkor riadt

föl, mikor már a tehén szájában volt, szénástul.

- Hát én hogy kerültem ebbe a malomba?! - kiáltotta.

Eszes kis legény volt, most meg már szerzett némi tapasztalatot is a

világban, hamarosan észrevette hát, hová jutott, milyen veszedelembe

pottyant. Attól fogva csak arra ügyelt, nehogy a jószág fogai közé

keveredjék, mert azok közt bizony irgalmatlanul szétmorzsolódott volna.

Olyan ügyesen ugrált, hogy sikerült is neki ép bőrrel megúszni a dolgot,

azt azonban már nem akadályozhatta meg, hogy végül is le ne

szánkázzék a tehén bendőjébe.

- No, erre a szobácskára elfelejtettek ablakot vágni - állapította meg,

mikor lent volt. - Nem süt be a nap, de még világot sem gyújtanak benne.

Nem nagyon tetszett neki az új szállás, meg kell hagyni. Hát még amikor

az ajtón újabb meg újabb halom széna zúdult be! Egyre szűkebb lett

odabent a hely, Matyi mindinkább a sarokba szorult. Ijedtében elkezdett

kiabálni:

- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!

A szolgáló éppen a tehenet fejte. Rettenetesen megrémült, amikor a

kiáltást meghallotta. És ráadásul ugyanaz a hang volt, mint éjszaka a

kamrában! Akkor sem talált senkit, most sem látott senkit. Visított egy

nagyot, felpattant a helyéről; felborult a fejőszék, kiömlött a friss tej, de

bánta is ő! Loholt a gazdájához, lélekszakadva esett be az ajtón:

- Jaj, végem van, tisztelendő úr, megszólalt a tehén!

- Bolond vagy, Julis! - mondta a pap, de azért lement az istállóba. Hát

ahogy belép, hallja:

- Ne adjatok több szénát! Ne adjatok több szénát!

Erre már ő is megijedt.

- Ördög bújt a tehénbe - mondta -, hamar le kell ütni!

Szegény jószágot lebunkózták, a bendőjét meg kidobták a szemétre.

Hüvelyk Matyi váltig küszködött, hogy valahogyan kikerüljön a

börtönéből. Addig evickélt, míg utat nem tört magának. Végre-valahára

kidugta a fejét. Hát nem arra jön egy éhes farkas, és bekapja az egész

bendőt, Matyival együtt!

Csöbörből vödörbe jutott a kis legény, de nem olyan fából faragták ám,

hogy egyhamar kétségbe essék! „Megpróbáljuk, hátha szót ért farkas

koma” - gondolta, és elkiáltotta magát:

- Hallod-e, farkas, tudnék neked egy nagyszerű lakomát!

- Hol? - mordult vissza loholtában a farkas.

- A harmadik faluban, az alvégtől fölfelé a negyedik házban. Bemászol a

csatornalyukon, és annyi szalonnát, kolbászt meg kalácsot lelsz ott, hogy

csak győzzed nyelni!

Az a ház pedig az édesapja háza volt.

A farkasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot. Alig várta, hogy

leszálljon az éj. Akkor benyomakodott a csatornalyukon az éléskamrába,

és jól telefalta magát. Mikor pedig jóllakott, odébb akart állni. Hanem a

hasa úgy megdagadt, nem fért ki többé a lyukon!

Matyi csak ezt várta. Elkezdett lármázni a farkas hasában; úgy ordított,

ahogy csak a torkán kifért.

- Nem hallgatsz! - mordult rá a farkas. - Föllármázod a házat!

- Ha te jóllaktál, én is mulatni akarok! - felelte Matyi, és még jobban

rikoltozott.

A nagy hejehujára végre fölébredtek a szülei, szaladtak a kamrához, és

belestek a résen. Hát látják, hogy egy farkas van odabent! Az ember

gyorsan fejszét ragadott, az asszony meg a kaszát kapta, így nyomultak a

kamra felé.

Az ajtó előtt azt mondja az ember:

- Te maradj egy kicsit hátrébb. Előbb majd én sújtok rá a fejszémmel. Ha

nem fordul fel tőle, suhints rá a kaszával, vágd el vele a torkát.

Hüvelyk Matyi meghallotta az édesapja hangját.

- Csak óvatosan, édesapám - kiáltotta -, mert én vagyok itt a hasában!

- Hála az égnek, megjött a mi kis fiacskánk! - örvendezett az ember, s

ettől az örömtől egyszerre megháromszorozódott az ereje. Intett az

asszonynak, álljon félre, tegye le a kaszát, nehogy megsebezzék vele az ő

drága Matyijukat; ő maga meg szélesre tárta a kamra ajtaját, toppantott

egyet, nagyot rugaszkodott, és akkorát sújtott a fejszével a farkas fejére,

hogy az nyomban kiadta a páráját.

Gyorsan fölmetszették a hasát, és előszedték belőle a fiacskájukat.

- Hogy aggódtunk érted, édes lelkem! - mondta az apja.

- Bizony, édesapám - felelte Matyi -, sokat jártam a világban, sokat láttam,

sokat tapasztaltam: örülök, hogy végre friss levegőt szívhatok.

- Hol mindenütt jártál?

- Voltam, édesapám, egérke lyukában, tehén bendőjében, farkas hasában,

hogy a kalap tetejéről meg a pap kamrájáról ne is beszéljek. Hanem most

már itt maradok veletek életünk fogytáig.

- Mi meg a világ semmi kincséért sem adunk el többé! - lelkendeztek s

szülei, és boldogan ölelték szívükre egyetlen kis magzatukat. Jól

megetették, megitatták, s új ruhát is szabattak rá, mert a régi bizony igen

megkopott a nagy vándorlásban.