A TAVITÜNDÉR

Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást,

boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk.

Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre.

Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája,

addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott.

Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg

a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.

Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai

nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett,

emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.

Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy

egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda

barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az

égen felragyogott az első napsugár.

Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna

a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a

szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű

haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.

„Ez a tó tündére!” - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem

mert.

A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén

szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte

csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén

megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.

- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a

templom egere!

- Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé

teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell

megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a

házadban látja meg a napvilágot.

A molnár azt gondolta magában: „Ugyan mi más újszülött lehetne otthon,

mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!”

Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.

A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy

elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már

a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.

Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már

messziről lelkendezve kiabálja:

- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!

- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.

- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott

a világra!

A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt

szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér;

előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett

fejjel lépett oda a felesége ágyához.

- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony

neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.

Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és

akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a

tavitündérnek.

- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy

fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?

Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is

elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat

vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb

elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.

A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett,

minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és

éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb

lett, mint valaha.

De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre

gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó

mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér,

és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt

szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszercsak

kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!

Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A

molnár kezdett lassacskán megnyugodni.

Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni

egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a

falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.

Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez

nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka

alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és

megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a

lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a

fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves

szeretetben.

Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad

kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és

lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és

megnyúzta a késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így

beállítani a feleségéhez.

„Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat” - gondolta.

Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas

zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező.

Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de

ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár

feleségestül a sírban nyugodott már.

A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki

hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott

bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a

táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.

Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a

tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a

vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe,

hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.

Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a

felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha

az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény

asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli

estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az

édesapja sosem engedte a tó közelébe.

Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott

megtalálta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.

Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a

szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és

eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába,

nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára,

hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az

ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért,

arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold

bámult rá mozdulatlanul a vízből.

Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol

hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje

fogytán a földre hanyatlott és elaludt.

Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát

inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre

felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken

ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé,

tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó

állt.

Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt

benne, és barátságosan feléje bólintott.

Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.

A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő

szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott,

meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó

tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna

érte.

Nagy keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a

tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.

Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos

kunyhómba.

Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.

- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van

egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a

partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd

a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig.

Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz,

leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor

elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett

a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és

elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a

víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt,

csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy

második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó

megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata

csillogott a színén.

Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta

álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s

elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott

neki, és azt mondta:

- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és

fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát

a partra, meglásd, mi történik.

Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig

tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas

hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő

szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak

a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége

felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával

sodorta a mélybe.

„Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom

az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!”

Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az

anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs

vénség most egy aranyrokkát adott neki, megvigasztalta, és azt mondta:

- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold

feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha

elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony

meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és

szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve

meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a

percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig, egy

nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.

S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy

szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni

kezdett vele.

Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot

hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre,

mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám

már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az

asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a

szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává.

Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak

messze-messze elsodorta őket egymástól.

Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket.

Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé

kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is,

másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket

egymástól.

Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten

birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a

szívük tele volt bánattal, vágyakozással.

Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld, rügyeztek a fák, s

ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy

történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük

lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.

Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon

örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.

Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de

a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.

Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász

elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.

A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

- Miért sírsz? - kérdezte a társa.

- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold

volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje

kibukkant a vízből!

Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről:

egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.

S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt.

Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek

a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés

ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.