Piroska és a farkas

PIROSKA ÉS A FARKAS

Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki

kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden

kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A

kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is

nevezték róla Piroskának.

Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy

takaros kis házban.

Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:

- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a

nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj

szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne

szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és

akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj

összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó

reggelt kívánj.

- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte

Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult.

Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más,

mint a farkas.

- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.

Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz

állattal van dolga.

- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.

- Nagymamához.

- Aztán mit viszel a kosaradban?

- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is,

beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

- És hol lakik a nagymama, Piroska?

- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát,

mogyorósövény van körülötte.

- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van

innét.

„Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a

farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat!

Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert

akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!”

Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:

- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben

bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!

Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei

virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt

hallgatni.

„Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna

róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem;

nagymama biztosan örülni fog a virágnak.”

Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat

a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert

valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik

még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és

mélyebbre került az erdőben.

A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt

egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.

- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.

- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak

ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss

kalácsot, finom bort!

- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell

lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz,

és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.

- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő

fogást.

Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az

este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette

a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára

húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle,

és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.

Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót,

figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor

már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak

eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a

mogyorósövényes kis ház.

- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt,

Piroska!

Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt

gondolta: „Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az

ajtót, hogy meghallja, ha jövök.” Belépett a szobába, de valahogy

odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak

egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!

Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott

volna.

- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a

függönyt.

Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan,

de olyan furcsa volt!

- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.

- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen,

olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.

- Ej, nagymama, de nagy a szemed!

- Hogy jobban lássalak!

- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!

- Hogy jobban megfoghassalak!

- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!

- Hogy jobban bekaphassalak!

Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és

bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte,

visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy

rezegtek tőle a kis ház ablakai.

A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy

fűrészelést, csodálkozva állt meg. „Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony -

gondolta. - Csak nincs valami baja?”

Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik

benne!

- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!

Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de

akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá,

hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és

kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig

pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!

Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász

összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de

ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott,

elterült, és kiadta a páráját.

Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját.

Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle.

Piroska pedig megfogadta:

- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha

egyszer édesanyám megtiltotta.

És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így

beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az

erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal.

Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a

kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan

szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett

egyenesen a nagymamához.

Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel

köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem

nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a

nagymama.

Csakhamar kopogtatott is a farkas.

- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom

bort hoztam!

Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig

kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan

odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott

a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott

kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána

lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.

De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta

Piroskának:

- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve,

hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe!

Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg

tele nem lett vele az öblös kőteknő.

Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag.

Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt,

topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg

egyszer csak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről,

belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

Meg is érdemelte!