A fenyőfa

A FENYŐFA

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa.

Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők

zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg

napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-

keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész

köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek

pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy

hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire

szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak

fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék,

mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem,

amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér

hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában

átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon

akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni,

nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a

legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve

figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták

ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni

őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem

tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a

tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt.

Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek,

ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek

zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket

válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték

az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. -

Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint

én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a

házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket,

amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában

álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az

ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága.

- És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. -

Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár

itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba

vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és

fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb,

különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még

pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét!

Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár.

- Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-

nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És

karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant.

Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére

gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett;

tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat,

talán még a madarakat sem.

Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy

egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül

arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette

a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagyszobában, meg hatalmas

asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek -

legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba

állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka

szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis

hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai

hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak,

szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott

ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött.

Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa.

- Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az

erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így

állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat,

mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A

fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó

darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton

attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét –

szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy

sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt

léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük

az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagyszoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás

után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a

gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy

csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a

mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki,

legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy

almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és

odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét.

Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani,

vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül

kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a

többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta:

"Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet

nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle

mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony

kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen

olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is

lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre

örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik

fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra

meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon,

tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagyszobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba

állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut

el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de

a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát

állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki

megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent.

Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot

viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is.

Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te

öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. -

Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában,

ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az

egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak

énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón

hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan,

egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsonyeste, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat

gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. –