• Kölcsey Ferenc

    Kölcsey Ferenc

    Kölcsey Ferenc

    Kölcsey Ferenc Sződemeteren született  1790. augusztus 8.-án, és Szatmárcsekén halt meg  1838. augusztus 23.-án!

     Magyar költő, politikus és nyelvújító, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Kisfaludy Társaság alapító tagja.

    A magyar nemzeti himnusz megírója!

    HIMNUSZ

    A magyar nép zivataros századaiból.

     

         Isten, áldd meg a magyart

    Jó kedvvel, bőséggel,

    Nyújts feléje védő kart,

    Ha küzd ellenséggel;

    Bal sors akit régen tép,

    Hozz rá víg esztendőt,

    Megbünhödte már e nép

    A multat s jövendőt!

     

         Őseinket felhozád

    Kárpát szent bércére,

    Általad nyert szép hazát

    Bendegúznak vére.

    S merre zúgnak habjai

    Tiszának, Dunának,

    Árpád hős magzatjai

    Felvirágozának.

     

         Értünk Kunság mezein

    Ért kalászt lengettél,

    Tokaj szőlővesszein

    Nektárt csepegtettél.

    Zászlónk gyakran plántálád

    Vad török sáncára,

    S nyögte Mátyás bús hadát

    Bécsnek büszke vára.

     

         Hajh, de bűneink miatt

    Gyúlt harag kebledben,

    S elsújtád villámidat

    Dörgő fellegedben,

    Most rabló mongol nyilát

    Zúgattad felettünk,

    Majd töröktől rabigát

    Vállainkra vettünk.

     

         Hányszor zengett ajkain

    Ozman vad népének

    Vert hadunk csonthalmain

    Győzedelmi ének!

    Hányszor támadt tenfiad

    Szép hazám kebledre,

    S lettél magzatod miatt

    Magzatod hamvvedre!

     

         Bújt az üldözött s felé

    Kard nyúl barlangjában,

    Szerte nézett s nem lelé

    Honját a hazában,

    Bércre hág és völgybe száll,

    Bú s kétség mellette,

    Vérözön lábainál,

    S lángtenger fölette.

     

         Vár állott, most kőhalom,

    Kedv s öröm röpkedtek,

    Halálhörgés, siralom

    Zajlik már helyettek.

    S ah, szabadság nem virúl

    A holtnak véréből,

    Kínzó rabság könnye hull

    Árvánk hő szeméből!

     

         Szánd meg Isten a magyart

    Kit vészek hányának,

    Nyújts feléje védő kart

    Tengerén kínjának.

    Bal sors akit régen tép,

    Hozz rá víg esztendőt,

    Megbünhödte már e nép

    A multat s jövendőt!

    /Cseke, 1823. január 22./

  • 1.

    Kivánság

    Boldog akit szent berek alkonyában,

    Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,

    Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel

              Tíburi dalt zeng.

     

    Gyors enyészettel forog a jelenlét,

    A dicső héroszt örök éj borítja,

    Büszke márványán kihal a csudált név,

              S fű lepi sírját.

     

    Mint zefir vígan röpes a szelíd dal

    A jövő kornak nevető virányin,

    Zöld bokorban fúv deli nő keblére

              Éteri kedvet.

     

    Rózsa sírdombján koszorús pohárral

    Ihletett kéztöl jut az énekesnek,

    S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában

              Isteni álmot.

     

    Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmúl

    Majd sötét éjben ha világom elhúny,

    Adj te míg élek szeretett leánykát

              Cypris, ölelnem.

     /Debrecen, 1810. október végén/

    1.

    ÉLET

         Te sírhalomnak bús homálya,

    Bár benned nyugtomat lelem,

    Rád nézni mégis gyötrelem,

    Kedvét e szív csak itt találja.

    Sürű kény s fájdalom felett,

    Mint csolnak a habok körében,

    Hánykódom s nyugszom hív ölében

    Védangyalomnak, mely vezet.

     

         Vadon, mint kométák pályája,

    Ne bánd, ha folynak napjaink,

    Fellobban a remény fáklyája,

    Midőn borítnak gondjaink;

    S puszták, miként vár omladéki,

    Ha lesznek majd Éden vidéki,

    S szemeink a múltat keresik,

    Könnyezni mégis jól esik.

     

         Erőt a férfiú lelkébe,

    Ne fogja szívét csüggedés,

    S öröm ha jön s ha szenvedés,

    Egyformán lépjen ellenébe.

    Történet vagy sors egyeránt

    Zúg itt örök tenger körűlünk,

    És partot érünk vagy merűlünk,

    Csak istenségnek karja ránt.

     

         Egy szív s egy lélek szélveszekben,

    És nyúgalomban a miénk,

    Rény és erő lakjék ezekben,

    S ha szállhat lankadás felénk?

    Tündérképeknek ellenébe

    Tőlünk nem megy sohajtozás,

    Itt bennünk a vigasztalás,

    Nincs élet a felhők körébe.

    /Álmosd, 1814. március 10./

    1.

    A REMÉNYHEZ

    Vad óceánnak mély hullámain

    Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,

    S ah, képed minden este, minden reggel

    Felém leng a két hajnal szárnyain.

     

    Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain

    Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,

    De most borongasz barna fellegekkel,

    Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

     

    Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,

    Ha tengerhabként duzzad bánatom,

    Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

     

    Ím újra vészek árján hányatom,

    Süvöltve röppen a vihar felettem,

    S remegve száll rád végpillantatom.

     /1815-16 telén/

    1.

    ZÁPOR

         Dördűl az ég, s villámot lőtt,

    Zápor zuhog le már,

    S a szép leány kunyhóm előtt

    Lassan pihegve jár.

    "Jer szép leány! hív a legény,

    Bús ég borúlt reád;

    Kunyhóm kicsiny bár és szegény,

    Neked s nekem helyt ád."

     

         Kunyhóm felett, s kis ablakán

    Csattog, süvölt a szél;

    Karom között a szép leány

    Űl csendesen, de fél;

    S felleg ha más fellegre jő,

    S villám villámra gyúl:

    Remegve, ah, keblemhez ő

    Jobban jobban szorúl.

     

         "Derűl az ég, bús fellegén

    Ég a szivárvány már;

    Isten veled, te hű legény,

    Anyám epedve vár!"

    Mond a leány, s karom közűl

    Kifejlik nyájason,

    S e könny, amely szememben űl,

    Ajkán sohajtást von.

     

         Kunyhóm felett, s kis ablakán

    Száll, és mosolyg a nap;

    Szemem csak a szép lyány után,

    Mint part után a hab.

    Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,

    Mit ér e szív előtt?

    Dördűlj megint, s onts záport még,

    S hozd vissza nékem őt!

     /Cseke, 1823. április 23./

    1.

    Partager via Gmail Yahoo!

    your comment


    Follow this section's article RSS flux
    Follow this section's comments RSS flux