• Az öreg utcai lámpás

    AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS

    Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért

    egyszer végighallgathatod.

    Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen

    ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét

    töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy

    megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis

    padlásszobájában tölti az estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell

    jelennie - életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik

    majd, alkalmas-e további

    szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább

    világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe

    irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább

    élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére,

    szép hivatására.

    Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a

    feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a

    szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-

    egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi

    esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet

    törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem

    csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.

    Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán

    kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén

    reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében,

    sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet

    tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani

    senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben

    "Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú

    életemben láttam. Emlékszem egy

    ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű

    levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta.

    Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem

    el a szemét, azt mondta a tekintete: "Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!"

    Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a

    levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is - milyen

    összevissza kalandoznak az ember gondolatai! "Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer,

    erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az

    oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám - sohasem felejtem el a

    tekintetét!"

    Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit

    fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai

    lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről

    meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik

    irányból fúj legtöbbször a szél.

    A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő

    maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a

    sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a

    hivatalt.

    Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás

    tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát

    nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége

    volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő,

    de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.

    Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár

    csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.

    Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se

    válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor

    megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt

    mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan

    megválasztani az utódját.

    Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a

    szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:

    - Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem

    búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán

    emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent

    megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.

    - Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy

    az olvasztóba kerüljek! - aggódott.

    - Oda még nem kerülsz, ne félj! - vigasztalta a szél. - Én most felfrissítem az emlékeidet; ha

    még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.

    - Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált

    a fejében.

    - Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?

    - Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a

    pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: - Hát kegyed mit

    ajándékoz a lámpásnak?

    - Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás

    nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! - Azzal visszabújt a

    felhők mögé, mert már unta a zaklatást.

    Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent,

    de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.

    - Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan

    elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal

    megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:

    - Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?

    Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.

    - Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam,

    egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra,

    akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! - vélekedett, s úgy is tett.

    - Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A tündöklő csillagok, akikre még mindig

    áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam,

    bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s

    leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit

    látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a

    legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!

    - Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát

    gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a

    segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy

    mindenben, ami világít, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam - nyújtózott a

    szél -, megyek és lefekszem. - El is nyugodott.

    Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben

    pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a

    polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik

    hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így

    került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak

    éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra - biztosan

    asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt,

    kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba

    dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak

    párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi

    Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik

    cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a

    másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette

    szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb,

    ha siet, mintha késne.

    Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a

    kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új

    világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az

    időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári

    éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is

    otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit

    valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.

    Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a

    vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a

    legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről

    meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s

    tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.

    - Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne

    benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az

    összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató

    elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre

    döngölik a földet.

    "Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! -

    sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!"

    Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat

    meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb

    legyen.

    Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a

    lámpába is tegyenek egy darabkát.

    - Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az utcai lámpás. -

    Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is

    tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket

    varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.

    Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s

    a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy

    ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt.

    Végre egy napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az asszony odatipegett a

    lámpáshoz, és mosolyogva mondta:

    - Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt

    gondolta: "Végre észbe kaptatok!" - De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát

    kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok

    ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.

    Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték

    beolvasztani.

    Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól.

    De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá - pedig megtehette volna, hiszen a

    vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe.

    Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér

    viaszgyertya kívánkozik.

    A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó

    volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy

    barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények

    függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt

    vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol

    gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.

    "Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. -

    Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a

    két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak

    velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk,

    mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!"

    És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában,

    s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: