• Arany János

    Arany János

    1817. március 2.-án  Nagyszalontán született, majd  1882. október 22.-én Budapesten halt meg. Magyar költő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára.

     

    Igazán ismert költővé a Toldi megírása után vált 1846-ban!

  • 2.

    Életkép a múltból

    Széles országúton andalog a jobbágy,

    Végzi keservesen vármegye robotját.

    Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,

    Annak terhe alatt nyikorog a kerék.

         Tántorogva ballag a két kajla sőre,

    Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,

    Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:

    Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

     

    Ott ül a szegény pór az első saroglyán,

    Elkopott ostorát a kezében fogván;

    Szomorú képére rőt kalapja alá-

    Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.

         Néha megszakasztja hosszu hallgatását,

    Biztatgatja két hű igavonó társát,

    De azok nem bírnak lépni sebesebben,

    Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

     

    Széles országúton, mint az ég morgása,

    Hallik a távolban hintó robogása,

    Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,

    Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.

         A négy szürke lónak a két kajla sőre

    Nagykeservesen tud kitérni előle,

    Pedig félni, félnek; mert az isten-adták

    Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

     

    Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján

    Félkezében cifra ostort suhogtatván;

    Jobban esik neki, a kényes lelkének,

    Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;

         Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:

    Földi, a kerékagy siratja a hájat!

    Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,

    Szegény tengelyedet siralomnak adni.

     

    Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:

    Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,

    Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,

    Gyors hintóitokra mind felkenegeték.

         De a hintó népe nem hallotta e szót:

    Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,

    Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek

    Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

    /1847/

    A rab gólya

    Árva gólya áll magában

    Egy teleknek a lábjában,

    Felrepűlne, messze szállna,

    Messze messze,

    Tengerekre,

    Csakhogy el van metszve szárnya.

     

    Tűnődik, féllábon állván,

    El-elúnja egyik lábán,

    Váltogatja, cserélgeti,

    Abban áll a

    Múlatsága,

    Ha beléun, újrakezdi.

     

    Szárnya mellé dugta orrát,

    Messze nézne, de ha nem lát!

    Négy kerítés, négy magas fal;

    Jaj, mi haszna!

    Bár akarna,

    Kőfalon nem látni átal.

     

    Még az égre fölnézhetne,

    Arra sincsen semmi kedve:

    Szabad gólyák szállnak ottan

    Jobb hazába;

    De hiába!

    Ott maradt ő, elhagyottan.

     

    Várja, várja, mindig várja,

    Hogy kinő majd csonka szárnya

    S felrepűl a magas égig,

    Hol a pálya

    Nincs elzárva

    S a szabadság honja kéklik.

     

    Őszi képet ölt a határ;

    Nincsen rajta gólyamadár,

    Egy van már csak: ő, az árva,

    Mint az a rab,

    Ki nem szabad,

    Keskeny ketrecébe zárva.

     

    Még a darvak hátra vannak,

    Mennek ők is, most akarnak:

    Nem nézi, csak hallja őket,

    Mert tudja jól,

    Ott fenn mi szól,

    Ismeri a költözőket.

     

    Megkisérté egyszer-kétszer:

    Nem bírná-e szárnya még fel;

    Hej, dehogynem bírná szárnya,

    Csak ne volna

    Hosszu tolla

    Oly kegyetlen megkuszálva!

     

    Árva madár, gólya madár,

    Sohse nő ki tollad, ne várd,

    Soha többé, fagyos télig;

    Mert, ha épen

    Nő is szépen:

    Rossz emberek elmetélik!

    /1847/

    Nemzetőr-dal

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,

    Ajakamon édes babám csókja;

    Ne félj, babám, nem megyek világra:

    Nemzetemnek vagyok katonája.

     

    Nem kerestek engemet kötéllel;

    Zászló alá magam csaptam én fel:

    Szülőanyám, te szép Magyarország,

    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

     

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;

    Négy garajcár úgyse sokat érne;

    Van nekem még öt-hat garajcárom...

    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

     

    Fölnyergelem szürke paripámat;

    Fegyveremre senki se tart számot,

    Senkié sem, igaz keresményem:

    Azt vegye hát el valaki tőlem!

     

    Olyan marsra lábam se billentem,

    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:

    De a szabadságért, ha egy íznyi,

    Talpon állok mindhalálig víni.

    /1848 április/

    Egy életünk egy halálunk

    "Muzsika szól, verbuválnak,

    Csapj fel, öcsém, katonának!"

     

    Muzsika szól: dörög a menny,

    Bömböl a szél nagykeményen,

    Zimankó gyül a hazára:

    Ébredjetek valahára.

    Egy életünk egy halálunk:

    A veszéllyel szembeszállunk!

     

    Összeröffent rác, cseh, német,

    Hogy felfalja ezt a népet,

    Ezt a népet, akit itten

    Ezer éve tart az isten.

    Egy életünk egy halálunk:

    A bitanggal síkra szállunk!

     

    Ezer éve, nem ma-holnap,

    Tűrjük itt, csak úgy lakónak,

    És ehol még felülfordul!

    Ki a házbul... a pitvarbul!

    Egy életünk egy halálunk:

    Jaj nekik, ha mi kiállunk!

     

    Itt élődött, hízott rajtunk,

    Mellé ült ha kitálaltunk,

    Zsírunk ette, vérünk szopta,

    Hogy testvérünk, azt hazudta.

    Egy életünk egy halálunk:

    A cudarral szembeszállunk!

     

    Ősapánk jól földhöz verte,

    De azt, látom, elfeledte;

    Most megint feltürte ingét,

    De mi vágjuk földhöz mindég.

    Egy életünk egy halálunk:

    Jaj nekik, ha síkra szállunk!

     

    Azt mondják: nincs magyar haza.

    Hohó! de nem addig van a;

    Nem lesz magyar, az meglehet,

    De titeket még eltemet.

    Egy életünk egy halálunk:

    Szép hazánkért kardra hányunk!

    /1848/

    A legszebb virág

    Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!

    Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;

    Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:

    De legszebb virág a haza szent szerelme.

     

    Nem terem a kertbe', a fekete földbül,

    Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:

    Csak terem az épen az ember szivében

    Az ember szivének legislegmélyében.

     

    A gyökere pedig vértől nedvesedik,

    Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:

    Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!

    Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.

    /1848/

    Partager via Gmail Yahoo!

    your comment