AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS

Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért

egyszer végighallgathatod.

Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen

ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét

töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy

megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis

padlásszobájában tölti az estét. A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell

jelennie - életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik

majd, alkalmas-e további

szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább

világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe

irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább

élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére,

szép hivatására.

Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a

feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a

szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-

egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi

esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet

törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem

csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.

Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán

kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén

reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében,

sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet

tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani

senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben

"Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú

életemben láttam. Emlékszem egy

ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű

levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva - hajadon írta, azt láttam rajta.

Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem

el a szemét, azt mondta a tekintete: "Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!"

Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a

levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is - milyen

összevissza kalandoznak az ember gondolatai! "Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer,

erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az

oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám - sohasem felejtem el a

tekintetét!"

Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit

fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai

lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről

meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik

irányból fúj legtöbbször a szél.

A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő

maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a

sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a

hivatalt.

Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás

tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát

nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége

volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő,

de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.

Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár

csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.

Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se

válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor

megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt

mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan

megválasztani az utódját.

Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a

szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:

- Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem

búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán

emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent

megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.

- Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! - mondta hálásan az utcai lámpás. - Csak nehogy

az olvasztóba kerüljek! - aggódott.

- Oda még nem kerülsz, ne félj! - vigasztalta a szél. - Én most felfrissítem az emlékeidet; ha

még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.

- Hacsak olvasztóba nem kerülök - nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált

a fejében.

- Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?

- Legyen eszed, öreg lámpás! - kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a

pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: - Hát kegyed mit

ajándékoz a lámpásnak?

- Semmit! - felelte a hold. - Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás

nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! - Azzal visszabújt a

felhők mögé, mert már unta a zaklatást.

Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent,

de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.

- Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan

elporladsz. - Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal

megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:

- Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?

Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.

- Hát ez mi volt? - nézett föl az angolnafej. - Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam,

egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra,

akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! - vélekedett, s úgy is tett.

- Ez csodálatos ajándék! - ámult el az öreg lámpás. - A tündöklő csillagok, akikre még mindig

áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam,

bárhogy igyekeztem is - a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s

leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit

látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a

legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!

- Nemesen gondolkodol - bólintott rá a szél. - De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát

gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a

segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy

mindenben, ami világít, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam - nyújtózott a

szél -, megyek és lefekszem. - El is nyugodott.

Másnap - persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk - egy kényelmes karosszékben

pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a

polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik

hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így

került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak

éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra - biztosan

asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt,

kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba

dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak

párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi

Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik

cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a

másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette

szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb,

ha siet, mintha késne.

Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a

kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új

világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az

időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári

éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is

otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit

valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.

Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a

vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a

legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről

meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s

tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.

- Mintha látnám! - sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne

benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az

összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató

elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre

döngölik a földet.

"Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! -

sóhajtotta magában. - Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!"

Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat

meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb

legyen.

Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a

lámpába is tegyenek egy darabkát.

- Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! - emésztődött az utcai lámpás. -

Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is

tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket

varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.

Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s

a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy

ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt.

Végre egy napon - születésnapja volt az öreg silbaknak - az asszony odatipegett a

lámpáshoz, és mosolyogva mondta:

- Ezen az ünnepen veled világítok! - Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt

gondolta: "Végre észbe kaptatok!" - De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát

kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok

ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.

Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték

beolvasztani.

Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól.

De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá - pedig megtehette volna, hiszen a

vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe.

Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér

viaszgyertya kívánkozik.

A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó

volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy

barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények

függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt

vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol

gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.

"Milyen különös tehetség lakozik bennem! - tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. -

Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a

két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak

velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk,

mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!"

És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában,

s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!