• A tavitündér

    A TAVITÜNDÉR

    Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást,

    boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk.

    Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre.

    Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája,

    addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott.

    Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg

    a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

    - Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá - sóhajtozta sokszor.

    Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai

    nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett,

    emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.

    Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy

    egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda

    barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az

    égen felragyogott az első napsugár.

    Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna

    a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a

    szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű

    haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.

    „Ez a tó tündére!” - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem

    mert.

    A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén

    szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte

    csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén

    megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.

    - Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a

    templom egere!

    - Légy nyugodt - mondta a tavitündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé

    teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell

    megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a

    házadban látja meg a napvilágot.

    A molnár azt gondolta magában: „Ugyan mi más újszülött lehetne otthon,

    mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!”

    Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.

    A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy

    elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már

    a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.

    Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már

    messziről lelkendezve kiabálja:

    - Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!

    - Ugyan mi? - kérdezte a molnár.

    - Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott

    a világra!

    A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt

    szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér;

    előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett

    fejjel lépett oda a felesége ágyához.

    - Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony

    neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.

    Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és

    akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a

    tavitündérnek.

    - Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy

    fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?

    Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is

    elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat

    vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb

    elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.

    A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett,

    minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és

    éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb

    lett, mint valaha.

    De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre

    gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó

    mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér,

    és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt

    szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

    - Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszercsak

    kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!

    Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A

    molnár kezdett lassacskán megnyugodni.

    Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni

    egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a

    falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.

    Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez

    nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka

    alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és

    megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a

    lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a

    fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves

    szeretetben.

    Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad

    kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és

    lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és

    megnyúzta a késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így

    beállítani a feleségéhez.

    „Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat” - gondolta.

    Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas

    zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező.

    Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de

    ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár

    feleségestül a sírban nyugodott már.

    A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki

    hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott

    bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a

    táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.

    Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a

    tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a

    vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe,

    hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.

    Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a

    felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha

    az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény

    asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli

    estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az

    édesapja sosem engedte a tó közelébe.

    Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott

    megtalálta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.

    Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a

    szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és

    eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába,

    nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára,

    hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az

    ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért,

    arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold

    bámult rá mozdulatlanul a vízből.

    Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol

    hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje

    fogytán a földre hanyatlott és elaludt.

    Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát

    inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre

    felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken

    ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé,

    tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó

    állt.

    Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt

    benne, és barátságosan feléje bólintott.

    Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.

    A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő

    szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott,

    meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó

    tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna

    érte.

    Nagy keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a

    tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.

    Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

    - Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos

    kunyhómba.

    Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.

    - Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van

    egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a

    partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd

    a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig.

    Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz,

    leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor

    elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett

    a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és

    elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a

    víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt,

    csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy

    második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó

    megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata

    csillogott a színén.

    Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta

    álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s

    elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott

    neki, és azt mondta:

    - Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és

    fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát

    a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig

    tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas

    hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő

    szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak

    a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége

    felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával

    sodorta a mélybe.

    „Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom

    az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!”

    Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az

    anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs

    vénség most egy aranyrokkát adott neki, megvigasztalta, és azt mondta:

    - Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold

    feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha

    elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony

    meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és

    szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve

    meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a

    percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig, egy

    nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.

    S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy

    szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni

    kezdett vele.

    Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot

    hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre,

    mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám

    már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az

    asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a

    szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává.

    Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak

    messze-messze elsodorta őket egymástól.

    Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket.

    Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé

    kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is,

    másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket

    egymástól.

    Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten

    birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a

    szívük tele volt bánattal, vágyakozással.

    Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld, rügyeztek a fák, s

    ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy

    történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük

    lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.

    Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon

    örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.

    Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de

    a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.

    Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász

    elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.

    A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

    - Miért sírsz? - kérdezte a társa.

    - Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold

    volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje

    kibukkant a vízből!

    Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről:

    egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.

    S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt.

    Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek

    a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés

    ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    1
    Saturday 15th February 2014 at 16:46

    hmmmmmmmm....... gyönyörű 



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: