• A rút kiskacsa

    A RÚT KISKACSA

    De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a

    kaszálókon petrencékbe hordták a szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a

    réteken, és egyiptomi nyelven kerepeltek - ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket,

    kaszálókat sűrű erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Szép volt, nagyon

    szép volt a határ!

    Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Környékét

    fölverte a lapu, falai tövétől az árkok széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriási

    lapulevelek; egy-egy magasabb bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.

    Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén,

    hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett melengetnie a tojásokat, s a kacsa sokat unatkozott:

    vendég ritkán vetődött el hozzá, a társai meg az árkok vizében bukdácsoltak, nem szívesen

    totyogtak ki a szárazra, hogy a világ folyásáról társalogjanak vele a lapulevelek alatt.

    Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a második, s a többi. "Sip-sip!" - örültek meg

    a világnak a fiókák, s kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett

    tojássárgája.

    - Háp-háp! - az öreg kacsa csak ennyit mondott. A kiskacsák ott nyüzsögtek körülötte,

    kíváncsian nézték a lapulevelek zöld sűrűjét, s az anyjuk hagyta, mert a zöld szín jót tesz a

    szemnek.

    - Ó, micsoda óriási nagy a világ! - álmélkodtak a kicsinyek; persze itt már másképp érezték

    magukat, mint benn a szűk tojásban.

    - Azt hiszitek, ez az egész világ? - kérdezte az anyjuk. - A kert túlsó fele is hozzátartozik, de

    még a pap földje is. De ott még én se jártam. No, megvagytok-e valamennyien? - Kinyújtotta

    a nyakát, és végignézett a kis seregen. - Dehogy vagytok, hiszen lám, a legnagyobbik tojás

    még ott hever a fészekben. Jaj, meddig melengessem még? Most már igazán unom! - De mit

    tehetett, visszaült a tojásra.

    - Hogy vagyunk, szomszédasszony? - kérdezte egy öreg kacsa, aki látogatóba jött hozzá.

    - Annyi bajom van ezzel az egy tojással - panaszkodott a kacsa. - Nem győzöm kivárni, hogy

    felpattanjon. Hanem nézd meg a többit! Soha életemben nem láttam különb kiskacsákat.

    Egytől egyig arra a semmirekellő apjukra ütöttek. Még csak el se jött hozzám.

    - Hadd látom azt a csökönyös tojást! - mondta a kacsanéne. - Alighanem pulykatojás, nekem

    elhiheted! Én tudom, mert egyszer én is megjártam. Pulykatojásokat költöttem ki, s mennyit

    vesződtem a kicsinyekkel! Mert a pulyka mind retteg a víztől. Nem mentek azok a vízbe, se

    szép szóra, se parancsra! Mutasd csak azt a tojást! Hát ez bizony pulykatojás! Hagyd csak itt

    a fészekben, s inkább a többit tanítsd úszni.

    - Még elüldögélek rajta egy kicsit - mondta a kacsa -, most már nem hagyom itt, ha már

    ennyit melengettem.

    - Ahogy tetszik! - mondta az öreg kacsanéne, azzal eltotyogott.

    Végre-végre megpattant a nagy tojás héja. - Pip, pip! - sipogta a fióka, és kikászálódott a

    nagyvilágra. Milyen rút volt szegény, és milyen nagy! Az anyja jól szemügyre vette. "igen

    nagy ez kacsának - gondolta magában. - Egészen más, mint a többi. Kispulyka volna? Majd

    elválik mindjárt, gyerünk csak a vízhez! Úsznia kell, ha másképp nem, hát magam lököm

    bele!"

    Verőfényes, szép idő volt másnap, a lapulevelek közé betűzött a napfény. A kacsa lerándult

    kicsinyeivel a vizesárok partjára. Zsupsz! - már bele is csobbant a vízbe. A kiskacsáknak

    nem kellett sok biztatás, vígan loccsantak utána; a víz összecsapott a fejük fölött, de

    nyomban fölbukkantak, és úgy úsztak, hogy gyönyörűség volt nézni: a lábuk magától gyúrta

    a vizet; mind jól érezte magát benne. És a rút kiskacsa is ott lubickolt közöttük.

    - Mégsem pulykafi ez - mondta a kacsa -, lám, milyen pompásan evez, és milyen szépen

    tartja a nyakát! Hiába, az én vérem! Ha jobban megnézem, egészen takaros formájú.

    Háp-háp!

    Gyertek hát, hadd mutatom meg nektek a világot! Be kell mutatkoznotok a réceudvarnak, de

    mindig mellettem maradjatok, nehogy rátok taposson valaki. Különösen pedig a macskától

    óvakodjatok.

    Elvezette hát őket a réceudvarba. Ott éppen hangos csetepaté volt: két récecsalád

    összemarakodott egy halfejen, amit végül is a macska kaparintott meg.

    - Látjátok, ilyen a világ sora! - mondta oktatón a kacsa, és megvakarta a csőre tövét, mert

    maga is nagyon megkívánta a halfejet. - No, szedjétek a lábatokat, menjetek oda ahhoz az

    öreg kacsahölgyhöz, és hajoljatok meg szépen előtte. Ő a legelőkelőbb az egész udvarban:

    spanyol származású, azért olyan kövér, s nézzétek, piros rongyot visel a lába szárán. Ez

    rendkívül nagy kitüntetés, nem is kívánhat többet egy kacsa; azt jelenti, hogy vigyáznak rá,

    azt akarják, hogy ember, állat mind megismerje. Sipogjatok neki illedelmesen, s a lábatok

    fejét kifelé rakjátok! A jól nevelt kiskacsa nem rakosgatja csámpásan a lábát, úgy jár, ahogy

    a szüleitől tanulta, így ni! Hajtsatok szépen fejet, és mondjátok: "Sip!"

    A kicsinyek szót is fogadtak; az udvar népe mind őket szemlélgette, aztán megmondták, amit

    gondoltak: - Még ez hiányzott! Nem vagyunk elegen, most ezek is a nyakunkra jönnek! Hát

    az meg miféle, az a rút jószág? Ezt már nem tűrhetjük! - Egy kacsa mindjárt neki is ugrott, és

    megcsípte a nyakát.

    - Ugyan, hagyjátok! - védte az anyja. - Nem vét ez senkinek!

    - De nagyobb, mint más becsületes kiskacsa, és rút is! Ezért bizony verést érdemel! -

    kiáltotta az indulatos kacsa.

    - Olyan szép a többi fiókád! - mondta a piros kapcás kacsahölgy. - Takarosak és jó

    növésűek.

    Csak ez az egy ilyen szerencsétlen formájú. A legjobb volna, ha újra kiköltenéd.

    - Azt nem lehet, kegyelmes asszonyom - felelte a fiókák anyja. - Rút kis jószág, az igaz, de

    jólelkű teremtés, úszni meg éppen úgy úszik, mint akármelyik, sőt, bátor vagyok kijelenteni,

    hogy még különbül. Remélem, majd kikupálódik, vagy kisebb lesz idővel; túlságosan sokáig

    kuporgott a tojásban, azért ilyen formátlan. - Csőrével egyenesre igazította a rút kiskacsa

    nyakát, és anyai gonddal rendezgette a pihéit. - Különben is, gácsér - folytatta -, hát nem

    olyan fontos, hogy szép legyen. Erős legény lesz, úgy nézem, megállja majd a helyét az

    életben.

    - A többi kicsinyed takaros - mondta kegyesen az előkelő kacsa. - Érezzétek hát otthonosan

    magatokat, és ha véletlenül halfejet találtok, elhozhatjátok nekem.

    De a szegény kiskacsát, amelyik utolsónak bújt ki a tojásból, szünetlen csípték, rúgták,

    tépázták és csúfolták a többiek, nemcsak a kacsák, de még a tyúkok is.

    "Túlságosan nagy!" -

    vélte mindenki; a pulykakakas meg, aki sarkantyúval jött a világra, és legalábbis császárnak

    képzelte magát, földuzmaszkodott, mint egy dagadó vitorla, nekirontott a rút kiskacsának, és

    olyan dühösen hurukkolt, hogy belekékült a vörös bőrlebernyege. A szegény kiskacsa azt se

    tudta, hová legyen ijedtében, de meg búsult is, amiért olyan rút, hogy az egész baromfiudvar

    őt csúfolja.

    Így telt el élete első napja. A többi még keservesebb lett. A szegény kiskacsát mindenki

    üldözte, még a tulajdon testvérei sem állhatták, s ha szóltak hozzá, csak így: - Bárcsak

    elvinne a macska, te utálatos szerzet! - Az anyja se volt jobb hozzá: - Ó, csak már ne

    látnálak! - A kacsák csípték, a tyúkok vágták, még a szolgáló is rúgott rajta egyet,

    valahányszor etette az aprójószágot.

    Egy nap aztán nem bírta tovább a szerencsétlen kiskacsa, nekifutott a világnak, s átröppent

    a kerítésen. A kerten túl, a bokrosban ijedten rebbentek szét közeledtére az apró madarak.

    "Még ők is megrémülnek tőlem, olyan rút vagyok" - gondolta a szegény kiskacsa, és

    szégyenletében lesütötte a szemét, de azért csak szaladt tovább. Így ért el egy sűrű

    nádasba, ahol vadkacsák tanyáztak. Meghúzódott a nád között, és elcsigázottan pihent

    egész éjszaka. Nagyon fájt a szíve.

    Reggel, mielőtt a vadkacsák szárnyra keltek volna, jól szemügyre vették az idegent.

    - Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezték tőle; a kiskacsa jobbra-balra köszöngetett,

    illedelmesen, ahogy az anyja tanította.

    - Fertelmes rút vagy! - mondták meg kereken a vadkacsák. - Szerencséd, hogy nekünk

    mindegy. Csak nehogy beházasodj a családunkba!

    Szegény, rút kiskacsának esze ágában sem volt házasodni, beérte annyival, hogy tanyát

    verhetett a nád között, s ihatott a láp vizéből.

    Már két napja tanyázott a nádasban, amikor elébe állt két vadgácsér; nemrég bújhattak ki a

    tojásból, mert igen hetyke legények voltak.

    - Ide süss, pajtás! - szólították meg a rút kiskacsát. - Olyan csúf vagy, hogy szinte tetszel

    nekünk! Állj be közénk, vándorolj velünk. Nem messze innen van egy másik nádas, ahol

    szemrevaló kis vadlibuskák lubickolnak. Kisasszony valamennyi, s olyan szépen tudják

    mondani: "Gi-gá-gá!" Ott talán szerencséd akadhat, ha még olyan csúnya vagy is!

    - Dirr! Durr! - dördült valahol a közelükben, s a két hetyke kisgácsér holtan fordult bele a

    vízbe; pirosra festették a vérükkel. - Dirr! Durr! - hangzott újra, s a vadludak népes csapatban

    menekültek föl a magasba. Aztán újra eldördült a rémséges hang. Vadászat volt a vidéken; a

    vadászok körülcserkészték a nádast, néhányan meg lesből lőttek a víz fölé hajló füzek ágai

    közül. Felhőkben gomolygott a lőpor kék füstje, megakadt a sűrű lomb között, aztán

    rátespedt a vízre; vizslák caplattak az iszapban, törték a nádat, a sást, szimatoltak. A

    szegény kiskacsa iszonyúan megijedt, rémülten forgatta a fejét, s éppen a szárnya alá akarta

    dugni, amikor egy irdatlan nagy kutya termett előtte. Hosszan lógatta vörös nyelvét,

    rémítően villogtatta a szemét, az ínyét felhúzta; már-már fogai közé ragadta a kiskacsát. De

    aztán, mintha hirtelen mást gondolt volna, megfordult és otthagyta.

    - Ó, hála istennek! - lélegzett föl a kiskacsa. - Úgy látszik, olyan rút vagyok, hogy még a

    kutya is átall a fogai közé kapni.

    Most már megnyugodott, nem moccant, míg a feje fölött sörét kaszálta a nádat, és lövések

    döreje verte föl a vidéket.

    Csak estefelé ültek el a félelmetes hangok. A szegény kiskacsa még mindig nem mert

    mozdulni, órákig gubbasztott a nád sűrűjében, míg végre előmerészkedett. Akkor aztán

    futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, menekült a nádasból. Nekivágott a réteknek-

    mezőknek, de olyan vihar érte utol, hogy alig bírt vánszorogni.

    Estére mégis elért egy rozzant kis parasztházikóhoz. Olyan volt az a kis ház, hogy a falai

    csak azért álltak, mert még nem tudták elhatározni, merre dőljenek. Úgy dühöngött a szél,

    hogy a kiskacsa leült a farkára, s a földhöz támaszkodott, nehogy elröpítse a vihar. Ahogy

    ott várta a szél szelídülését, elnézte a rozzant viskót: látta, hogy az ajtaja kifordult az egyik

    sarokvasból, s a résen éppen besurranhatna a házba. Úgy is tett.

    A rozoga házikóban egy öreganyó éldegélt kandúrjával meg tyúkjával. A kandúrnak - akit az

    anyóka fiacskámnak nevezett - sokféle tudománya volt: föl tudta görbíteni a hátát, tudott

    dorombolni; még szikrát hányni is, ha visszájáról simogatták a hátát. A tyúk csak arról volt

    nevezetes, hogy kurta kis lába volt, s ezért az anyóka kurta lábú tyúkocskámnak becézgette.

    Igaz, ennek is volt egy tudománya: szép nagy tojásokat tojott; az anyóka úgy szerette, hogy

    édes gyermekét se szerethette volna jobban.

    A háznép csak reggel vette észre a kis jövevényt. A macska hangos dorombolással, a tyúk

    kárálással jelezte, hogy idegen van a házban.

    - Mi az? - tekingetett körül az anyóka. Aztán meglátta a kiskacsát, de mert gyönge volt a

    szeme, úgy látta, hogy egy szép, hízott kacsa tévedt a házába. - Ez aztán a szerencse! -

    örvendezett. - Most majd lesz kacsatojás a háznál. Ha ugyan nem gácsér. No, majd

    megtudjuk.

    Három hétig leste a kiskacsát, de az bizony nem tojott. A házban a kandúr volt az úr, a tyúk

    pedig a gazdasszony. Ez volt a szavuk járása: "Mi ketten meg a világ másik fele!" Mert hát

    azt hitték, hogy ők a világ egyik fele, mégpedig a jobbik. A kiskacsa úgy vélte, hogy nem

    egészen ez az igazság, de a tyúk mindig letorkolta:

    - Tudsz tojni?

    - Azt bizony nem!

    - Akkor fogd be a csőrödet.

    A kandúr meg azt kérdezte tőle:

    - Föl tudod-e görbíteni a hátadat? Tudsz-e dorombolni meg szikrát hányni?

    - Bizony azt sem!

    - Akkor ne ellenkezz az okosabbakkal!

    A kiskacsa hát behúzódott a sarokba, és ott búslakodott. Maga sem tudta, mi ütött belé: egy

    napon igen megkívánta a friss levegőt meg a napfényt; víz után vágyakozott, úszni szeretett

    volna. Addig-addig sóvárgott, míg végül kiöntötte szívét a tyúknak.

    - Mi bajod? - ámult el a tyúk. - Már belehibbantál a semmittevésbe! Tojjál tojást, vagy tanulj

    meg dorombolni, meglátod, kigyógyulsz a bolondságaidból!

    - De mikor olyan nagyszerű úszni! - áhítozott a kiskacsa. - Milyen felséges érzés, amikor a

    víz összecsap a fejem fölött, aztán újra fölbukkanok!

    - Nagy élvezet lehet, mondhatom! - mondta kicsinylően a tyúk. - Alighanem megháborodtál.

    Kérdezd csak meg a kandúrt, ő a legokosabb állat a világon. Kérdezd meg, szeret-e úszkálni,

    vízben lubickolni? Magamról nem is beszélek, de kérdezd meg az úrnőnket, az anyókát,

    akinél aztán csakugyan nincs okosabb a földön, örömét lelné-e az úszkálásban, meg hogy a

    hullámok összecsapjanak a feje fölött?

    - Nem, ti nem érthettek meg engem! - sóhajtotta a kiskacsa.

    - Ki ért meg akkor, ha mi sem? Talán okosabbnak képzeled magad a kandúrnál meg az

    anyókánál, hogy magamról ne is beszéljek? Verd ki a fejedből ezeket az ostobaságokat, s

    köszönd meg a teremtődnek, hogy ilyen jó helyre vezérelt! Itt meleg szobád van s olyan

    társaságod, hogy elég bölcsességet tanulhatsz. De te hetet-havat összehordasz,

    mondhatom, nem könnyű boldogulni veled! Nekem elhiheted, hogy jóakaród vagyok;

    megmondom az igazságot, ha neked rosszul esik is. Ilyen az igazi jó barát. Hát igyekezz;

    tanulj meg tojást tojni, szikrát hányni, vagy legalább dorombolni!

    - Inkább kimennék a messzi világba - mondta sóvárogva a kiskacsa.

    - Hát csak eredj, ha nincs maradásod! - mérgesedett meg a tyúk.

    Neki is vágott a kiskacsa a messzi világnak; sok vízen úszkált, kedvére bukdácsolhatott, a

    többi állat békében hagyta, mert olyan igen rút volt. Megérkezett az ősz, csupa rozsda meg

    arany lett az erdő, szél markolt a levelekbe, és megforgatta őket a levegőben. Odafönn a

    magasban egyre hidegebb lett, jégszemek, hópihék nehezítették a szürke felhőket, s egy

    palánk tetején gyászos hangon kiáltotta egy holló: "Kár! Kár!" Aki hallotta, végig szaladt a

    hideg a hátán. Komor lett a messzi világ a szegény kiskacsa körül.

    Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a rózsás fényben egy sereg pompás, nagy

    madár szállt föl egy bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó

    fehér volt a tolluk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő - hattyúk voltak. Különös volt a hangjuk

    is, az is, ahogy meglendítették karcsú szárnyukat, és szálltak a hideg ég alól meleg ég alá,

    tengerek partjára. Magasan repültek, igen magasan, s a rút kiskacsát különös érzés járta át,

    szédelegve forgott a vízben, nyakát nyújtogatta a pompás madarak után, s felrikoltott, de

    olyan furcsa hangon, hogy maga is megrémült tőle.

    Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú, boldog madárseregre; amikor eltűntek a

    szeme elől, lebukott a mélybe, s amikor felmerült, egészen különös érzések kerítették

    hatalmukba. A nevüket sem tudta azoknak a madaraknak; azt se sejtette, hová repültek,

    mégis úgy megszerette őket, mint még senkit a világon. Nem irigyelte őket, hogy is

    vágyakozhatott volna arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a

    szegény, rút kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri!

    Aztán lehullott a hó, beköszöntött a hideg-hideg tél. A kiskacsának szakadatlan úszkálnia

    kellett, hogy be ne fagyjon körülötte a víz, de a lék, ahol úszkált, minden éjjel keskenyebb

    lett. Olyan kemény hideg volt, hogy a jég ropogott, mint az üveg, s a kiskacsa már a lábával

    törögette a lék vékony jéghártyáját. A végén minden ereje elhagyta, s belefagyott a jégbe.

    Másnap reggel egy paraszt ment arra, meglátta, fabocskorával föltörte a jeget, és hazavitte a

    kiskacsát a feleségének. Ott a melegben aztán feléledt a dermedt kis jószág.

    A gyerekek játszani akartak vele, de a kiskacsa azt hitte, hogy ők is bántani akarják, riadtan

    fölröppent, de egyenesen a tejes köcsögbe esett, és szétloccsantotta belőle a tejet. Az

    asszony sápítozott, összecsapta a kezét; a kiskacsa akkor a vajasbödönbe röpült ijedtében,

    onnan a lisztesszuszékba, s újra ki. Ó, istenem, milyen tépázottan került elő! Az asszony

    mérgesen vágta utána a piszkavasat, a gyerekek egymás hegyén-hátán rohantak, hogy

    megfogják, kacagtak és visongtak; szerencse, hogy az ajtó nyitva volt, s a szerencsétlen

    kiskacsa kimenekülhetett a bokrok alá, a frissen esett hóba. Ott kimerülten leroskadt.

    Nagyon szívfájdító volna elmondani, mennyi ínség meg nyomorúság jutott azon a kemény

    télen a szegény rút kiskacsának!

    Aztán végre kisütött a jó meleg nap, pacsirta szántotta az eget - tavasz volt! A kiskacsa ott

    feküdt a nád között, ahol tanyát vert.

    Egyszerre csak kiterjesztette a szárnyát, és suhogva fellendült a magasba repült! Még

    magához sem tért, egy pompázó kertben találta magát, ahol almafák virultak, orgonabokrok

    illatoztak, s hosszú, zöld ágaikat kanyargó patak vize fölé nyújtották. Milyen szép, milyen

    üde volt itt a tavasz!

    A vízre hajló ágak közül három gyönyörű hattyú siklott elő; hófehér tolluk halkan zizegett, s

    könnyedén ringatóztak a patakban. A rút kiskacsa tudta már a pompás madarak nevét, s

    most nagyon megsajdult a szíve.

    - Leszállok közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen rút

    létemre közétek merészkedtem! Inkább ti öljetek meg, mint kacsák csípjenek, tyúkok

    vágjanak, szolgáló rugdosson, vagy a kegyetlen tél végezzen velem! - Azzal letelepedett a

    patak vizére, s a hattyúk felé úszott. Azok észrevették, és sietve siklottak elébe. - Csak

    öljetek meg! - mondta a szegény kiskacsa, és fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált. De

    mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú, rút kiskacsa képét,

    hanem egy pompás, gyönyörei hattyúét - tulajdon képe mását.

    Ha valaki hattyútojásból kel ki, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is!

    Most már örült a hattyú, hogy annyi bajt és nyomorúságot ért; így tudta igazán értékelni a

    boldogságot. Hattyútársai körébe gyűltek, gyöngéden simogatták csőrükkel.

    Gyerekek szaladtak a kertbe, morzsát meg búzát vetettek a vízbe, s a legkisebb így kiáltott

    fel:

    - Nézzétek, új hattyú! - És a többiek vele örvendeztek: - Új hattyú érkezett! Tapsoltak,

    ugráltak örömükben, futottak apjukért, anyjukért, fehér kenyeret meg kalácsot szórtak a

    vízbe, és azt hajtogatták:

    - Ez a legszebbik, ez az új. Olyan fiatal és olyan gyönyörűek a hófehér tollai!

    És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt.

    A fiatal hattyú azt se tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől. Fejét a szárnya alá dugta,

    úgy megszégyenítette a dicséret. Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem fuvalkodott fel,

    mert a jó szív sohasem kevély. Arra gondolt, mennyit üldözték és csúfolták, most pedig

    mindenki a szépséges madarak legszebbikének mondja. Az orgonabokor ágai lehajoltak

    hozzá, megsimogatták; melegen, nyájasan sütött a tavaszi nap, s a fiatal hattyú szíve

    csordultig telt örömmel. Megrázta finom tollait, karcsú nyakát magasra emelte, s forró

    hálával mondta:

    - Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról, amikor még rút kiskacsa voltam!

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: