• A régi ház

    A RÉGI HÁZ

    Az utcasoron állt egy régi-régi ház. Csaknem háromszáz esztendő vonult el fölötte; ezt le is

    lehetett olvasni az oromzatáról, ahol faragott tulipánok meg komlóindák között volt bevésve

    az évszám, amelyben a ház épült, alatta egy ódon betűkkel vésett, rövidke vers. Az ablakok

    fölött kőből faragott, torz arcok vigyorogtak, a felső emelet magasan fölébe tornyosodott az

    alatta levőnek; a tető párkányzata alatt sárkányfejben végződő ólomcsatorna húzódott.

    Valamikor a sárkány tátott szája okádhatta az esővizet, de most a gyomrából zúdult, mert az

    ólomcsatorna réges-rég kilyukadt.

    Az utcasor többi háza mind új volt és takaros: nagy ablakú, sima falú, látszott rajtuk, hogy a

    régi házzal nem vállalják a rokonságot.

    - Ugyan meddig éktelenkedik itt szégyenszemre ez a rozzant vénség? - mondogatták

    egymásnak bosszankodva. - A párkánya olyan messze kiugrik, hogy nem láthatjuk tőle az

    ablakainkból, mi történik odalenn az utcán. A lépcsője meg széles, mint egy várlépcső, és

    magasak a fokai, mintha toronyba kapaszkodnának. Vaskorlátja akár a temetők kerítése, s

    nagy rézgombok éktelenkednek rajta. Csak már ne látnánk!

    A túlsó soron is szép új házak büszkélkedtek, s ezek is azt tartották a régi házról, amit a

    szemköztiek. Hanem az egyikük ablakában egy hamvas arcú, rózsás bőrű, fénylő szemű

    kisfiú üldögélt naphosszat, és nézte a régi házat; nagyon tetszett neki, különösen amikor

    napfény vagy holdsugár ragyogott az ódon tetőn. Nézte, nézte a málló vakolatú, régi falakat,

    s a legcsodálatosabb képek jelentek meg előtte. Elképzelte, milyen lehetett ez az utca

    valamikor régen, amikor csupa ilyen ház sorakozott benne, kocsifelhajtóival, széles

    párkányaival, kecses tetőivel; alabárdos katonákat képzelt maga elé, sárkányt meg kígyót

    ábrázoló esőcsatornákat - olyan jó volt elnézni a vénséges vén falakat!

    A régi házban egy öregember lakott; bársony térdnadrágot meg rézgombos kabátot hordott,

    és parókát viselt, amelyen látszott, hogy igazi paróka. Minden reggel megjelent nála egy

    öreg szolga, aki takarított a házban, és elment ezért-azért a boltba; különben egy szál

    egyedül volt a bársonynadrágos öregember.

    Néha odament az ablakhoz, és kinézett, a szemközti házból fejbólintva átköszönt neki a

    kisfiú, az öregember visszaköszönt, s így lassan barátságot kötöttek. Szót ugyan még nem

    váltottak egymással, de erre nem is volt szükség.

    A kisfiú sokszor hallotta a szüleitől: "Az öregúr semmiben nem lát szükséget, csak olyan

    nagyon elhagyatott!"

    A legközelebbi vasárnapon a kisfiú becsavart valamit egy darabka papirosba, lesietett a

    kapuba, s amikor az öreg szolga elment a ház előtt, megállította - Elvinnéd-e ezt a kis

    csomagot a régi házba, az öregúrnak? Mondd meg neki, hogy én küldöm: két ólomkatonám

    van, neki adom az egyiket, mert tudom, hogy olyan nagyon elhagyatott.

    Az öreg szolgának mosolyra derült az arca. Bólintott, és átvitte gazdájának az ólomkatonát.

    Hamarosan visszatért, és hozta a kisfiúnak az öregúr üzenetét: menjen át, ha kedve van,

    látogassa meg. A szülei megengedték neki, s a kisfiú átindult az öregúrhoz a szemközti

    házba.

    A lépcsőház vaskorlátján mintha fényesebben ragyogtak volna a rézgombok, mint máskor;

    talán a vendég tiszteletére fényesítették ki? A kapu fölött a trombitások - mert kőből faragott

    trombitások álltak ott, tulipánszirmok között - mintha még buzgóbban fújták volna, mint

    azelőtt, az arcuk is pufókabbnak látszott. "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-ram!" -

    azt fújták kőtrombitájukon.

    Aztán kitárult a nehéz kapu. A tornác mind a négy falán páncélruhás lovagok és

    selyemuszályos dámák arcképei függtek, s ahogy a kisfiú belépett, megzörrentek a vértek, s

    halkan zizegni kezdtek a selyemuszályok. Aztán lépcső következett: egy darabon fölfelé

    vezetett, majd egy kicsit lefelé, s egy erkélybe torkollott; ódon volt ez az erkély is, csupa rés,

    hasadék, s a réseken kisarjadt a fű meg a repkény, de olyan dúsan zöldellt, hogy az erkély

    valóságos kertnek látszott. Öreg virágcserepek sorakoztak itt, az egyiknek emberi ábrázata

    volt, a másiknak szamárfüle, és kedvükre nőhettek, nyílhattak bennük a virágok. Volt,

    amelyikben szegfű nődögélt, buján sarjadtak a hajtásai, s egészen érthetően suttogták:

    "Levegő simogatott, napfény csókolt, s vasárnapra nyíló virágot ígért, egy nyíló kis virágot

    vasárnapra"

    Most egy szobába ért a kisfiú; a szoba falai aranyvirágokkal telehintett bőrrel voltak

    kárpitozva.

    Aranyfüst eltűnő,

    bőrön nem fog az idő...

    - mondogatták a falak.

    Magas támlájú, faragott karosszékek álltak a szobában. "Ülj le! Ülj le!" - kínálgatták öblüket.

    - "Jaj, hogy recseg-ropog minden csontom! Biztosan köszvényt kapok, mint az öreg

    almárium. A köszvény hasogatja a hátamat. Jaj!" Végül abba az erkélyes, nagy szobába

    nyitott be a kisfiú, ahol az öregúr üldögélt.

    - Köszönöm az ólomkatonát, kis barátom! - fogadta az öregúr. - És köszönöm, hogy átjöttél.

    - Köszönjük! Köszönjük! - mondták recsegő hangon a bútorok is, de lehet, hogy nem is

    köszönetet mondtak, hanem a köszvényt panaszolták. Egymás hegyén-hátán tolongtak,

    mindannyian kíváncsiak voltak a kisfiúra.

    A szemközti falon egy nagy arckép függött - szép és vidám ifjú hölgyet ábrázolt, aki a régi-

    régi idők abroncsos szoknyáját viselte, és rizsporos haja tornyosra volt fésülve. Szelíd

    szeme egyenesen a kisfiú arcába tekintett, s ő nyomban meg is kérdezte az öregúrtól:

    - Hol szerezted ezt a képet?

    - A sarki zsibárusnál vettem - felelte az öregúr. - Sok régi arckép van a boltjában, de ügyet se

    vet rájuk senki, mert akiket ábrázolnak, már rég sírjukban nyugosznak. Én ismertem ezt a

    hölgyet, ő is meghalt már régen, vagy ötven esztendeje.

    A kép sarkában, az üveg alatt, fonnyadt kis virágcsokor sárgult, lehetett az is vagy

    ötvenesztendős. És a nagy falióra ingája ide-oda lendült, a mutatók meg-megcsikordulva

    vánszorogtak körbe, s egy-egy fordulásukkal megint öregebb lett valamivel a szoba, de ezt

    nem vette észre senki.

    - Odahaza azt hallottam - szólalt meg a kisfiú -, hogy te igen nagyon elhagyatott vagy.

    - Ó, nem - felelte az öregúr -, hiszen meglátogatnak a régi emlékek, s annyi mindent hoznak

    magukkal! Aztán te is átjöttél hozzám. Látod, mennyi örömöm van!

    Egy képeskönyvet emelt le a polcról, de micsoda képeskönyvet! Díszes fölvonulások voltak

    benne, gyönyörű hintók, amilyeneket már nem is látni manapság; masírozó katonák -

    olyanok mint a kártyalapon a filkók -, zászlókat lengető céhmesterek. A szabók zászlóján

    ollót tartott két oroszlán, a csizmadiákén páros fejű sas büszkélkedett, mert

    mesterségükben minden páros. De nagyszerű képeskönyv volt az!

    Az öregúr átment a másik szobába befőttért, almáért meg dióért. Szép, nagyon szép volt az

    élet a régi házban!

    - Én nem bírom tovább! - fakadt ki az ólomkatona, aki a komódon állt feszes vigyázzban. -

    Olyan elhagyatott, rideg ez a régi ház! Aki megismerte a családi életet, nem tud itt

    megszokni semmiképpen. Nem bírom tovább! Olyan hosszú a nap, s az este még hosszabb!

    Itt nem úgy van, mint odaát nálatok, ahol a szüleid este nyájasan elbeszélgetnek, s te olyan

    vidáman lármázol a kisebb testvéreiddel. Milyen magányos, szomorú az élet itt az öregúrnál!

    Azt hiszed, megcsókolja őt valaki? Azt hiszed, kap valakitől egy barátságos pillantást vagy

    egy szép karácsonyfát? Nem is vár semmit, csak a halált. Én nem bírom ki nála!

    - Ne vedd úgy a szívedre! - vigasztalta a kisfiú. - Nekem úgy tetszik itt minden, s látod, a régi

    emlékek is ellátogatnak ide, és annyi mindent hoznak magukkal!

    - De én nem látom őket, nem is ismerem! - panaszkodott az ólomkatona. - Nem, nem bírom

    tovább!

    - Pedig bírnod kell - felelte a kisfiú, s aztán meg is feledkezett az ólomkatonáról, mert

    visszatért az öregúr, és pompás befőttet, almát meg diót hozott kis vendégének.

    Boldogan és jókedvűen ment haza a kisfiú; szálltak a napok, múltak a hetek, s a régi meg az

    új ház két lakója sokszor integetett át egymásnak. Egyik nap aztán megint átment a kisfiú az

    öregúrhoz.

    A kapu fölött megint azt fújták a kőtrombitások: "Tra-ram, tra-ram! Jön a kisfiú! Tra-ram, tra-

    ram!" A régi képeken megint megzördültek a vértek, zizegni kezdtek a selyemuszályok, a

    bőrkárpit a maga versét mondta, s a karosszékek köszvényüket panaszolták.

    Minden, minden olyan volt, mint első ízben, hiszen a régi házban egyformán peregtek az

    órák, a napok.

    - Most már igazán nem bírom tovább! - kiáltotta az ólomkatona, amikor a kisfiút

    megpillantotta. - Már ólomkönnyeket sírtam. Olyan szomorú itt minden! Hadd menjek inkább

    háborúba, azt se bánom, ha golyó találja a karomat vagy lábamat, az legalább változatosság!

    Megtudtam már, milyen az, amikor régi emlékek látogatják meg az embert. Engem is

    meglátogattak, s hidd el, csak szívfájdalom, ha soká tart a látogatás. A végén már majdnem

    levetettem magamat a komódról. Elképzeltem a szemközti házat, a szobátokat, s olyan

    tisztán láttalak benneteket! Láttam a vasárnap reggeleteket, amikor ti, gyerekek, körülálljátok

    az asztalt, és eléneklitek a reggeli zsoltárt; komoly arccal, összekulcsolt kézzel álltatok ott

    szüleitekkel együtt. Aztán kitárult az ajtó, és behozták a kicsi húgodat, aki még kétesztendős

    sincs, de akármilyen zenét vagy éneket hall, mindjárt táncolni kezd, az a mulatsága. Ahogy

    meghallotta a zengő zsoltárt, megint táncra illegette a kis lábát, de sehogy sem találta el az

    ütemet, mert ti lassan, ünnepélyesen énekeltetek, s ő először fél lábra állt, és előrenyújtotta

    a nyakát, aztán a másik lábára állt, és megint kinyújtotta a nyakát, de a tánca sehogy sem

    illett az énekhez. Ti meg ott álltatok az asztal körül komoly arccal, ami biztosan nagyon

    nehezetekre esett. Bezzeg én nevettem akkor úgy, hogy le is fordultam az asztalról, meg is

    ütöttem magam, máig is kék az oldalam, de hát csúnya dolog is volt, hogy nevettem! Ez a

    vasárnap reggel meg a többi szép óra, amit köztetek átéltem, újra és újra megjelenik előttem;

    ezek lehetnek azok a régi emlékek, s ezt hozzák magukkal. Mi újság nálatok? Most is

    énekeltek vasárnap reggelente? És beszélj a kicsi húgodról - táncol-e még? Hát a pajtásom,

    a másik ólomkatona, hogy s mint van? Ő biztosan boldog! Jaj, nem bírom itt tovább! 

    - Téged az öregúrnak ajándékoztalak - mondta neki szigorúan a kisfiú. - Itt kell maradnod!

    Értsd meg már végre!

    Belépett az öregúr, s egy ódon szekrénykét hozott be, ami csupa érdekességgel volt tele:

    festékes dobozokkal, balzsamszelencékkel meg régi kártyákkal; aranyozott, nagy kártyák

    voltak - ilyet se látni manapság. Feneketlen fiókokat húzogattak ki, a zongorát is fölnyitották;

    belül tájkép volt a födelére festve, s rekedt hangon pendültek a húrjai, amikor az öregúr

    eljátszott rajta egy régi dalt, és halkan dúdolt is hozzá.

    - Ezt a dalt énekelte ő! - mondta, s fölnézett sugárzó szemmel a zsibárustól vásárolt

    arcképre.

    - Hadd menjek a háborúba! A háborúba! - kiáltotta torka szakadtából az ólomkatona, azzal

    levetette magát a komódról.

    Ugyan hová lett? Kereste az öregúr, kereste a kisfiú, de mintha a föld nyelte volna el. - Majd

    megkerül - mondta az öregúr, de nem találta meg soha többé, mert az ólomkatonát

    csakugyan elnyelte a föld, vagy inkább a padló: az egyik padlóhasadékba esett, és úgy

    feküdt ott, mint egy nyitott sírban.

    Beesteledett, a kisfiú hazament, eltelt a hét, aztán még néhány hét. Jégvirágos lett az ablak,

     s a kisfiúnak rá kellett lehelgetnie az üvegre, hogy egy tenyérnyi darabon leolvadjon róla a

    jég, és ő átnézhessen a régi házra. Annak díszeit, cirádáit belepte a hó, széles lépcsőjén is

    vastag hótakaró fehérlett, mintha egy lélek sem élne a házban. Nem is élt, mert az öregúr

    halva feküdt.

    Este kocsi állt meg a ház előtt, s föltették rá a koporsót, hogy elvigyék messzi vidékre, ahol

    rég halott ősei pihennek. Elindult vele a kocsi, de nem kísérte senki, mert a hajdani barátok

    már valamennyien sírjukban nyugodtak. Csak a kisfiú intett utána szomorúan.

    Néhány nap múlva árverést tartottak a régi házban, s a kisfiú az ablakból nézte, hogyan

    viszik el sorra a páncélos lovagokat, az uszályos dámákat, az emberábrázatú meg

    szamárfüles virágcserepeket, a köszvényes karosszékeket meg az öreg almáriumot. Ezer

    felé vitték szét a sok holmit; a régimódi hölgy arcképe visszakerült a zsibárushoz, s ott

    függött időtlen időkig, mert azt a hölgyet senki sem ismerte, s nem törődtek a képével sem.

    Tavasszal aztán bontani kezdték magát a házat is: már csak omladék, mondták róla az

    emberek. Az utcáról beláthattak a hajdani bőrkárpitos szobába - a kőművesek már

    leszaggatták a falakról a bőrt -, csak az erkély dús növényei zöldelltek még, nőttek kedvükre,

    mintha nem vennének tudomást semmiről. Aztán elpusztultak azok is, mert a régi házat

    földig lebontották.

    Rég ideje volt már! - mondogatták egymásnak az utcasor új házai.

    Nagy ablakos, sima fehér falú ház épült a helyén; előtte, ahol tulajdonképpen a régi ház állt,

    kis kert zöldellt, vadszőlőindái felkúsztak a szomszéd ház falára, szép vaskerítése volt és

    pompás veretű vaskapuja. Aki arra járt, gyönyörködve állt meg előtte. Verebek telepedtek a

    szőlőindákra, összevissza zsinatoltak, de nem a régi házról fecsegtek, arra nem is

    emlékeztek, hiszen sok-sok esztendő pergett le azóta. A hajdani kisfiú embernyi ember volt

    már, derék, becsületes ember, sok örömet leltek benne a szülei. Már meg is házasodott, s

    éppen az új, kertes házba költözött be ifjú feleségével.

    Egy napon megállt a felesége mellett a kertben, és nézte, hogyan ülteti el azt a kis mezei

    virágot, ami úgy megtetszett neki. Elültette, és jót megnyomkodta körülötte a földet. Jaj, mi

    történt? A fiatalasszony megszúrta a kezét. A puha kerti földből valami hegyes tárgy meredt

    ki. Igen, jól sejtitek: az a hegyes jószág az ólomkatona volt, ugyanaz, amelyik valamikor

    régen az öregúr szobájában a padlóhasadékba esett. Sokáig hányódott a lebontott ház

    romjai között, aztán a földbe került, és esztendőkig ott feküdt.

    A fiatalasszony megtörülgette a katonát egy zöld levéllel, aztán tisztára dörzsölte a

    zsebkendőjével - ó, milyen jó illata volt annak a kendőnek! Az ólomkatona mintha mély

    ájulásból tért volna magához.

    - Mutasd csak! - kiáltotta a hajdani kisfiú, és mosolyogva csóválta a fejét. - Nem, nem,

    lehetetlen, hogy ugyanaz legyen! De eszembe jut róla egy ólomkatona, ami kisfiú koromban

    az enyém volt. - És beszélt a feleségének a régi házról, az öregúrról meg az ólomkatonáról,

    amit az öregúrnak ajándékozott, mert az olyan nagyon elhagyatott volt. Apróra elmondott

    mindent az ódon házról meg lakójáról, s a fiatalasszony könnyes szemmel hallgatta.

    - Bizony lehet, hogy ugyanaz az ólomkatona! - mondta az urának. - Elteszem emlékbe, s amit

    mondtál, megőrzöm emlékezetemben. Mutasd meg nekem az öregúr sírját!

    - Nem tudom, hol pihenhet - felelte a férfi - Amikor meghalt, már egy barátja sem élt. Én

    pedig akkor még kisfiú voltam.

    - Ó, milyen elhagyatott lehetett szegény! - sóhajtott az asszony.

    - Bizony nagyon elhagyatott volt! - mondta a kezében az ólomkatona. - De legalább

    emlékeznek rá, és ez a legszebb dolog a világon.

    - A legszebb! - kiáltotta egy hang a közelükben, de nem látta más, csak az ólomkatona, hogy

    a bőrkárpit egy foszlánya volt. Az aranyvirágok rég leperegtek róla, olyan volt már, mint egy

    nedves kis földdarab, de még mindig azt vallotta, amit hajdanában:

    Aranyfüst eltűnő,

    bőrön nem fog az idő...

    Hanem az ólomkatona most már nem hitte el neki.

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: