• A libapásztorból lett királyné

    A libapásztorból lett királyné

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény ember meg a felesége; volt nekik

    három lányuk.

    Az apjuk egyszer vásárra készült. Vásárfiát akart hozni a lányainak, előhívatta hát a három

    lányt, aztán megkérdezte tőlük sorba, hogy hogyan szeretik őt. Az első azt mondta:

    - Úgy szeretlek, édesapám, mint a legeslegszebb ruhát, aminőt csak a vásáron árulnak!

    A második meg úgy felelt:

    - Úgy szeretlek, édesapám, mint a gyémántos ruhát. Ugye, veszel nekem olyant?

    Odafordult a harmadikhoz is:

    - Hát te hogy szeretsz, legkisebb lányom?

    - Kedves apám - felelte a legkisebb lány -, én úgy szeretlek, mint a levesben a sót!

    - Hijnye, azt a kutya mindenedet! Hát hogy mersz te nekem ilyeneket mondani? Hát mire

    tartasz te engem? Ilyen keveset érek én teelőtted? Eredj most már, amerre látsz, nekem nem

    kellesz! - Szörnyen mérges volt az apja, amiért a lánya olyan kevésre becsülte őt.

    No! A kislány hova forduljon most már? El van csapva azért az egy szóért. Szegény lánynak

    mit volt mit tenni: összeszedte, ami kis holmija volt, azzal elindult világnak.

    Megy, mendegél, maga sem tudja, merre, nagy sokára egy nagy gazdaságra talál, amiről azt se

    tudta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag

    királyé.

    Akkor előadta, hogy mi járatban van, kiféle, miféle. Hogy ő szolgálatot jött volna keresni, ha

    találna. Nem bánja ő, akármi dolgot adjanak neki, csak szánják meg! Nagyon megsajnálták a

    szőrruhába öltözött, rongyos lányt, de milyen foglalkozást adjanak neki? Felfogadták

    libapásztornak.

    Ott szegénykedett, nyomorgott sokáig. Az ételért mindig a konyhába járt fel. Hát egyszer is ott

    sündörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában. Nagyot kiált rá a szakács:

    - Nem mégy már ki innen, te! Mindig láb alatt vagy! Még egyszer a ruhádról beleesik valami

    az ételbe! Akkor aztán lesz kapsz, még fel is akaszthatnak miatta! Takarodj ki mindjárt!

    A szegény lány kiment. Ahogy kiért a pitvarból, a királyfinak az ablaka meg éppen nyitva volt.

    - Hová készül a királyfi? - szólt be az ablakon a szegény lány, látva, hogy a királyfi odabenn

    öltözködik.

    - Mit kérded te azt? Ahová megyek, oda megyek. Elmegyek estére a bálba. Eredj az

    ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a törülközőjét.

    A libapásztor fogta magát, ment a libaólba, az ő rendes fekvőhelyére. Ott kivette a zsebiből,

    amit a konyhán kapott, aztán keserves sírás közt hozzáfogott a vacsorájához. Ahogy ott

    vacsorál, hallja, hogy mellette egy kis egér cincog. Odanéz, hát csakugyan az volt. Megsaj-

    nálta, adott neki egy kis darab kenyeret. Mikor az egér megette, hozott magával egy dióhéjat,

    letette a libapásztor mellé, aztán visszaszaladt a lyukába.

    Megnézi a szegény lány a dióhéjat, ugyan mi lehet abban. Hát ahogy belenéz, egy gyönyörű

    szép aranyruhát látott. Nagyon megörült neki. Még tapsolt is örömében! „Megállj, királyfi,

    megállj! Hamarabb ott leszek én a bálban!” El is határozta magát, hogy elmegy, kimulatja

    magát, ha már szép ruhája van Azzal készült sebesen, megsimakodott, megmosakodott,

    felvette az aranyruhát. Akkor - köd előttem, köd utánam! - el a bálba.

    Mikor odaért, táncba fogott mindjárt, nem is árult petrezselymet egy cseppet se. A királyfi

    mindig vele volt, nem hagyott vele senkit táncolni. Megbámulta nagyon, már meg is szerette.

    Kérdezősködött aztán tőle, hogy ki is ő. Aztán, hogy honnan való? A szép lány csak annyit

    szólt:

    - Törülközőütővárra!

    Akkor éppen új nótát húztak, elmentek megint táncolni. Egész reggelig mindig az a nóta járta.

    A királyfi karon fogta a szép, aranyruhás lányt, engedelmet kért tőle, hogy hazakísérheti-e

    vagy nem. De a lány csak hímelt-hámolt, hogy így meg úgy, egyszer csak, uzsgyi, elszökött.

    A királyfi már csak a hűlt helyit találta.

    A lány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatette a dióhéjba, elővette a szőrruhát,

    felöltözködött, aztán megint csak a szegény libapásztor lett. Aznap délig a libákkal bajolt az

    árokparton, de eszibe se volt, hogy őérte most búsul valaki!

    Eljött a dél, a libák is az ólban voltak, a lány megint ott sodormánkodik a konyhában. A

    szakács csak piszkolja, csak dúl-fúl.

    - Eredj már innen, te szélhordta, te vízhajtotta Még egyszer csakugyan belekavarsz az ételbe,

    aztán akkor jaj nekem! - Adott neki valami kis harapnivalót, aztán kikergette.

    A lány csak odamegy a királyfi ablakára. Ott benéz, látja, hogy a királyfi ugyancsak

    fésülködik, készül valahova!

    - Hová készül, királyfiú, hogy olyan nagyon fésülködik? - kérdezte a lány.

    - Mi közöd hozzá, akárhova megyek, csakhogy megyek. Elmegyek a bálba! Takarodj az

    ablakomtól! - Azzal a lányhoz vágja a fésűjét.

    A lány kiment az ólba, ott egy szegletben várta be az estét. Mikor már gondolta, hogy lehetne

    indulni, kivett a dióhéjból egy ezüstruhát, megtisztálkodott - köd előttem, köd utánam! - ment

    a bálba.

    Már állt a bál. A királyfi nem mulatott, csak egy helyen, az asztalnál szomorkodott. Mikor az

    ezüstruhás lányt megpillantotta, mintha elvágták volna, úgy megváltozott! Táncoltatta,

    mulattatta, olyan jó kedve volt, hogy csak! Megint faggatta, hogy ki is ő, merről való. A lány

    csak annyit mondott:

    - Fésűütővárra!

    Gondolkozott a királyfi, hogy merre lehet az, de nem tudta kitalálni sehogy se. Aztán felkérte

    a lányt, hogy hazakísérhesse, de a lány csak szabódott, csak húzódott, míg egyszer csak

    megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

    A lány megint csak hazament, az ezüstruhát, szépen összehajtogatva, visszatette a dióhéjba,

    felöltözködött a szőrruhájába. Mire kivilágosodott, már a tallón volt a libákkal.

    Délfelé megint csak felment a konyhába. De már nem peszterkedett ott soká, megvárta, amíg

    adnak neki valamit, azzal elment. De a királyfi ablakánál újfent megállt.

    - Tán megint a bálba készül a királyfi?

    - Oda hát! De hát te mindig olyan szemtelen vagy, hogy beleselkedel az ablakomon?

    Azzal a tükröt hozzávágta a lányhoz.

    „Jól van, no - gondolta magában a lány majd hamarabb ott leszek én, mint te, ne félj!”

    Megvárta az estét megint, felvett egy gyémántruhát - köd előttem, köd utánam! -, ment a

    bálba, de hamarabb is ott volt, mint a királyfi. Már javában táncolt, mikor a királyfi odaért.

    A királyfi nem tudta nézni, hogy az, akit ő úgy szeret, mással táncolt. Odament, mérgesen

    elkapta annak a legénynek a kezéből, aztán ő táncoltatta.

    Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A királyfi már nagyon szerelmes

    volt, csak a lány volt minden gondolata. Megint megkérdezte, hogy mondja már meg, de

    lélekre, hogy honnan való, mert ahogy eddig mondta, hogy hova való, azoknak még a hírét se

    hallotta. A lány azt felelte:

    - Tükörütővárra!

    - Hol lehet az? Nem tudhatom. A szomszédunkban van egy öreg ember, aki már sok országot

    bejárt, kérdeztem attól, de ezeket a helyeket még ő sem ismeri!

    De a lány nem világosította fel.

    A királyfi már nem tudott magának parancsolni, lehúzta az ujjáról a gyűrűt, odaadta a lánynak,

    hogy őrizze meg, és gondoljon rá, mert ő el akarja venni! A lány meg is ígérte, de már nem

    várta meg, hogy megint szóljon a királyfi a hazakísérésről, elillant, mint a pille, gyorsan szaladt

    haza, egyenest az ólba. Ott levette a ruháját, felvette a hétköznapló rongyosat.

    A királyfi meg odavolt nagyon. Minden szívszándéka a lány felé volt már fordulva. Hogy az

    megszökött, a bálban is csak tört-vágott, keresztül akart menni mindenkin. Mikor hazament,

    csak a búnak adta magát, szavát se lehetett venni, olyan szomorú volt. Odament az anyja,

    apja, vigasztalta volna, de a királyfi csak búsult, nem hajtott az senkire se. Úgy fájt a szíve,

    hogy majd meghalt bele.

    Ahogy eljött a dél, a lány is behajtott. A konyhában sustorgott már a sok étel.

    A libapásztor is bemegy a konyhába, ott sündörög a szakács körül, akármerre lépett, mindig a

    lába alatt volt.

    - Mit keresel te itt? Tisztulj innen mindjárt! - De a szakács került-fordult, a lány is addig

    sündörgött, addig forgolódott, hogy valahogy mégis betette a tálba a gyűrűt, amit a királyfitól

    kapott.

    Azzal aztán kiszaladt.

    Mikor beviszik az ételt, merítenek a tálból, hát csak megcsördül a kanál valamiben. Kiveszik,

    megnézik. Hát mi volt? A gyűrű.

    Hívatták aztán a szakácsot: ki járt a konyhában? Megijedt a szakács, krajcár se maradt a

    zsebében. Most már baj van! Nem merte megmondani, hogy az a szőrruhás, mert akkor őt

    biztosan felakasztják. Hát csak tagadta, hogy senki.

    - Szakács! Mondd meg, ki járt ott, mert akkor csakugyan felakasztatlak! De így nem lesz

    semmi bajod, ha bevallod!

    Mit volt mit tenni! Bevallotta a szakács, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás

    libapásztor.

    - Hívd be mindjárt! Tisztítsa ki magát szépen, aztán jöjjön be!

    A libapásztor szépen megmosakodott, megfésülködött, felvette a gyémántruhát. Bement.

    A királyfinak a szíve majd meghasadt örömiben, mikor meglátta. Hiszen ez az, akivel ő

    táncolt, ennek adta ő a gyűrűt! Megölelte, megcsókolta, meg is mondta mindjárt, hogy elveszi

    feleségül.

    Készültek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hívjanak már meg? Hát többek között meghívták a

    lány apját is.

    A konyhában meg a lány meghagyta, hogy az apjának külön csináljanak mindent, de só nélkül.

    Jön a lagzi napja. Ott a lány apja is, jó kedve van mindenkinek, csak a lány apja nem eszik,

    olyan, mintha szomorú volna.

    Kérdezik aztán, mi lelte? Mért nem eszik? Tán nem jó az étel?

    De az ember csak hímelt-hámolt, nem akart szólni.

    Odamegy a lány is, kérdezi az is:

    - Hát mért nem eszik, édesapám? Ne szomorkodjék, ha már lagziban van!

    Az apja mondja aztán, hogy jó itt minden, nagy finomul van elkészítve, csak az baj, hogy só

    nincs benne.

    Akkor aztán odafordul a lánya:

    - Látja-e, édesapám, maga engem azért az egy szóért csapott el, amiért azt mondtam, hogy úgy

    szeretem magát, mint a sót az ételben. Látja-e, hogy anélkül meg nem ér semmit az étel?

    Mikor ezt a lány elmondta, az apjának csak úgy csurgott a szeméből a könny. Akkor aztán

    összeölelkeztek, lett olyan vigasság, hogy hetedhét országon se volt párja. A lány a királyfinak

    a felesége lett. Boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, ha meg nem haltak.

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet



    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: