Kivánság

Boldog akit szent berek alkonyában,

Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,

Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel

          Tíburi dalt zeng.

Gyors enyészettel forog a jelenlét,

A dicső héroszt örök éj borítja,

Büszke márványán kihal a csudált név,

          S fű lepi sírját.

Mint zefir vígan röpes a szelíd dal

A jövő kornak nevető virányin,

Zöld bokorban fúv deli nő keblére

          Éteri kedvet.

Rózsa sírdombján koszorús pohárral

Ihletett kéztöl jut az énekesnek,

S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában

          Isteni álmot.

Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmúl

Majd sötét éjben ha világom elhúny,

Adj te míg élek szeretett leánykát

          Cypris, ölelnem.

 /Debrecen, 1810. október végén/

ÉLET

     Te sírhalomnak bús homálya,

Bár benned nyugtomat lelem,

Rád nézni mégis gyötrelem,

Kedvét e szív csak itt találja.

Sürű kény s fájdalom felett,

Mint csolnak a habok körében,

Hánykódom s nyugszom hív ölében

Védangyalomnak, mely vezet.

     Vadon, mint kométák pályája,

Ne bánd, ha folynak napjaink,

Fellobban a remény fáklyája,

Midőn borítnak gondjaink;

S puszták, miként vár omladéki,

Ha lesznek majd Éden vidéki,

S szemeink a múltat keresik,

Könnyezni mégis jól esik.

     Erőt a férfiú lelkébe,

Ne fogja szívét csüggedés,

S öröm ha jön s ha szenvedés,

Egyformán lépjen ellenébe.

Történet vagy sors egyeránt

Zúg itt örök tenger körűlünk,

És partot érünk vagy merűlünk,

Csak istenségnek karja ránt.

     Egy szív s egy lélek szélveszekben,

És nyúgalomban a miénk,

Rény és erő lakjék ezekben,

S ha szállhat lankadás felénk?

Tündérképeknek ellenébe

Tőlünk nem megy sohajtozás,

Itt bennünk a vigasztalás,

Nincs élet a felhők körébe.

/Álmosd, 1814. március 10./

A REMÉNYHEZ

Vad óceánnak mély hullámain

Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,

S ah, képed minden este, minden reggel

Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain

Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,

De most borongasz barna fellegekkel,

Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,

Ha tengerhabként duzzad bánatom,

Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Ím újra vészek árján hányatom,

Süvöltve röppen a vihar felettem,

S remegve száll rád végpillantatom.

 /1815-16 telén/

ZÁPOR

     Dördűl az ég, s villámot lőtt,

Zápor zuhog le már,

S a szép leány kunyhóm előtt

Lassan pihegve jár.

"Jer szép leány! hív a legény,

Bús ég borúlt reád;

Kunyhóm kicsiny bár és szegény,

Neked s nekem helyt ád."

     Kunyhóm felett, s kis ablakán

Csattog, süvölt a szél;

Karom között a szép leány

Űl csendesen, de fél;

S felleg ha más fellegre jő,

S villám villámra gyúl:

Remegve, ah, keblemhez ő

Jobban jobban szorúl.

     "Derűl az ég, bús fellegén

Ég a szivárvány már;

Isten veled, te hű legény,

Anyám epedve vár!"

Mond a leány, s karom közűl

Kifejlik nyájason,

S e könny, amely szememben űl,

Ajkán sohajtást von.

     Kunyhóm felett, s kis ablakán

Száll, és mosolyg a nap;

Szemem csak a szép lyány után,

Mint part után a hab.

Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,

Mit ér e szív előtt?

Dördűlj megint, s onts záport még,

S hozd vissza nékem őt!

 /Cseke, 1823. április 23./