• 1.

    Csönd

    Lebegj reám, ó csendes némaság,

    véresre horzsolt szívemet kötözd be,

    ontsd rám a holtak áldott balzsamát!

     

    A zagyva nyelv hangját zavarjad össze,

    fullaszd el égő, száraz torkomat,

    alélt fejem zsongó, nagy csend fürössze.

     

    Aludjon el a kínzó gondolat,

    ónsúlyod égőn nyomja vissza mellem,

    végsóhajom szelídeden fogadd.

     

    Emlékezet, tudásnak kéje, szellem,

    halk ájulatba nyögve vesszen el,

    és szó ne keljen boldogságom ellen.

     

    Szűnjön pihegni a beteg kebel,

    tűnjön le róla a vér régi mocska,

    míg boldogan nagyobb öröm emel.

     

    Sártól szennyes valóm tisztára mosdva

    lebegjen a felejtés bűvkörén,

    s ne bántson a bűn, a sár és a rozsda.

     

    Szent csönd, terítsd palástodat fölém,

    fülembe kriptád hallgatása csöng,

    s mélységeidből nem nézek föl én:

    Oh én fehér sírboltom, tiszta csönd!...

    1. 

    Egyedül

    Magam vagyok, rám hull a végtelenség,

    a fák, a lombok ezre eltemet.

    Olykor fölém cikáznak még a fecskék,

    nem láthat itten senki engemet.

     

    A táj az ismeretlen mélybe kékül,

    nincs semmi nesz a lombokon, a fán,

    s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül

    Én, a merész és álmodó parány.

     

    Egyszerre az ősfélelem legyűr,

    a lég üres, kihalt a szó, a hang,

    s én sáppadottan fekszem itt alant.

     

    A föld szorít, s fölém végetlenül

    tágul ki, mint egy kék üvegharang,

    a végtelenbe nyúló kékes űr.

    1.

    A gyászmenet jő

    A gyászmenet jő, s a sötét uton

    halvány ajakkal vészkürtjét fuvom.

    Könny önti el vonagló képemet,

    az őstalányok titka rámmered.

    Kérek vigaszt, reményt állhatlanul,

    s siró szavam az éjszakába fúl.

     

    Ó társaim, tekintsetek ide!

    Így távozunk majd mind a semmibe.

    Ez az a seb, amelyre nincsen ír se,

    ím ez az út, melytől remegve féltünk,

    ezért diszítgetjük fel röpke éltünk,

    hogy végre e kudarc megsemmisítse.

    Egy szürke honba tér a föld fia:

    nézzétek - ez a nagy tragédia,

    a legsötétebb, a mindennapos,

    a szürke életnek komédiája -

    tekintsetek kacagva, sírva rája!

    Ottan halad már a hűlt föld-lakós.

    A tagja, arca, mint mienk: olyan,

    de pang erébe már a vérfolyam,

    amely zengette ajkát s élteté őt...

    Boruljatok a föld porába, élők!

    A lég remeg a zúgó harsonától,

    szemedbe lobban az éjszínü fátyol,

    s te gondtalan jársz-kelsz, s alig vigyázva

    nézesz fel a csillámló, cifra gyászra...

    Jön a menet, s nem sejted mégse, mégse,

    hogy ez királyodnak megérkezése!!

     

    Riadjatok fel hát, ti hűs kövek,

    ébredj valóra, esztelen tömeg,

    mely a kezeddel ennen-sírod ásod,

    és mégsem érzed gyászos elmulásod.

    Le, térdre, férgek, - mert jön az Enyészet,

    ott leng elől győzelmi lobogója,

    egy síri csontfő váza int le róla,

    s őnéki harsonáz gyászos zenétek.

    Ott jön virágos diadalszekéren

    az elmulás cézárja vad-kevélyen.

    Nehéz fogatján pöffeszkedve pompáz,

    s rátok vigyorg a tömpe orru csontváz.

    Halálra-ítéltek, bús emberek,

    hajoljatok le és ébredjetek!

    Láncot - s zúzzátok főtöket vele,

    aranyhaját mindenki tépje le,

    és győzzön a vezeklő gondolat,

    szőrkámzsa tépje lomhaságtokat,

    sirjátok vérré büszke szemgolyótok,

    fulladva törjön ki az elfogódott,

    karmolja rongyossá virágos arcát

    a gyáva gazság, s sírjon az igazság.

    Verjétek melletek s zokogjatok

    szegény heróták...Jő az uratok!

    1.

    Én

    Mi ez a rejtély?...

              Érzem, a fejem zúg,

    szaggatja élesen a fájdalom,

    hogy mindenik ideg sajog belé.

    Magamra eszmélek, felébredek

    s agyamban egy vonagló gondolat forr.

     

    Mi ez, mi ez?

              Egy gondolat fut át.

    Szemlélem a kezem, szájam tapintom,

    félő gyönyörrel hallom a szavam,

    és érezem a testemet, amint

    a pamlagon kényelmesen kinyúlok.

    Csak hallgatom, hogyan dobog szivem,

    s hideg borúval bámulom magam,

    mint a vasúton az első beszállót,

    kit fáradott közönnyel megtekintünk.

    Hogy később mindörökre elfelejtsük.

     

    Mi ez a rejtély?...

              Álmodom talán?

    Látom magam és elcsodálkozom,

    minden tagom oly kézzel fogható,

    mint egy továbbhajítható darab fa,

    s mégis nekem örök, sötét titok.

    Vágynám bezúzni, ámde nem merem,

    mert összetörni fájdalmas halál,

    s titkos szövetjén, élő porcikáján,

    remegve lüktet az egész világ,

    a végtelen űr miriád atómja,

    s ha meghal, a világ is véle vész el.

     

    Gyakorta fülledt este, amikor

    a néma nyelvü eszme is beszédes,

    és a vajúdó gondolat piheg,

    s a titkos érzés őrült táncra kél:

    borzadva, félve hallom hangomat,

    a néma légbe száll. S oly idegen.

    Oly bágyatag-csodálkozó fülemnek,

    mint hogyha távol zajnak álma lenne.

    A többi rám ismer belőle mind -

    csak én nem értem, mit jelent e hang.

     

    S tükörbe nézek. Az ezüst lemezről

    bámul felém egy ismert-ismeretlen,

    sok kúsza, zöld, fehér és barna színfolt,

    hosszan leomló haj zsíros vonalja,

    két villogó szem harmatos derűje,

    amely lobogva, mint két gyenge lámpa,

    világosságot ád és fényt kiván.

     

    Mi ez rejtély?...

              Ó feleljetek!

    Élesszetek tüzet a tárna öblén,

    hol nappal-éjjel küszködöm magam,

    s aranyt túrok körömmel, vas-pöröllyel

    vagy húnyjon el a sápadt, vaksi fény,

    mely a homályos űr ölén dereng.

     

    Mi ez a rejtély s - ez a sejtelem?

     

    Ím e világos, termő pillanatban -

    a perc e végtelen kicsinyke részén;

    ameddig tart egy röpke villanás -

    reszketve, lázban égve ébredek fel

    a színes és tapintható zavarból,

    és látva-látok, a mélységbe látok,

    s rémülve érzem, hogy az ős-titok,

    az ősi rejtély, ősi sejtelem,

    amit ennen-kezemmel érezek,

    amit csodálva hallok en-fülemmel:

    az én vagyok!

    1.

    Kérdések

    Ha távozom a titkos másvilágba,

    mit mondotok remegve majd nekem,

    halvány körülállók, látván csodálva,

    hogy elszivárog váló életem?

     

    Rothadni dugtok egy ködös gödörbe,

    sírtok, hogy a barátotok halott?

    S míg fekszem ott, deszkák közé gyötörve,

    lesz lelketek, hogy dáridózzatok?

     

    S én, én az átkozott, majd hogy tekintem

    őket, kik aztán is csak itt maradnak,

    ha érezem, hogy szívem egyre halkabb?

     

    Fellázadok-e szenvedéseimben,

    vagy bámulok, amíg legyűr a vész,

    mint a hajós, ki tűnő partra néz?...

    1.

    Partager via Gmail Yahoo!

  • Comments

    No comments yet

    Suivre le flux RSS des commentaires


    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: